Ott tartunk, hogy az onlinera átköltözött világban szívesebben olvassuk az érdekes, döbbenetes, tragikus vagy éppen juj-de-jó álhíreket, mint az igaziakat. Miért van ez? Miért nem bízik az olvasó akár a Facebookon a hosszú évtizedek óta újságírással foglalkozó szerkesztőségekben és miért dől be önként és dalolva a kies lakótelepi szobákban gyártott összeesküvés elméleteknek, álhíreknek, blődliknek? 

Kép forrása

Igaz és hamis
Az összeesküvés-elméletek közös jellemzője, hogy hatalommal bíró személyek vagy szervezetek titkos szövetségének ármánykodásával magyaráznak gyakorlatilag mindent. Noha az összeesküvés-elméleteket a legtöbben komolytalannak tartják, a közelmúltban kiderült, mégis védtelenek vagyunk velük szemben.  
Krékó Péter az ELTE PPK szociálpszichológia Tanszékének adjunktusa Tömegparanoia című friss kötetében az összeesküvéselméletek szociálpszichológiájának járt utána. Egyebek mellett arra is felhívja a figyelmet, hogy igenis, nagy a kereslet, az igény a dezinformációra, illetve az az által festett világ elfogadására, melynek következménye (?), hogy a kínálat sem szerény.
A kommunikáció, illetve annak fogyasztása mára egy egészen újfajta tömegkultúrává vált. Ennek veretes része, hogy maguknak a fogadóknak, akiknek a hírek, álhírek szólnak a saját választásuk alapján kapják (leegyszerűsítve) az igaz és hamis információkat. Tehát nagyjából a hírfogyasztók egy jelentős része nagyon is tudja, hogy a tényújságírást már felváltotta a véleményújságírás, legalábbis az lett a zsurnalisztikai műfajok húzóága. 

Kép forrása

Irányított világ
Az összeesküvés-elméletek helyes vagy téves voltát most nyugodtan zárójelbe tehetjük, hiszen ennél sokkal fontosabb az, hogy egyáltalán létezhetnek. Puszta létük ugyanis kifejez valamit a mögöttük lappangó valóságról. Bár első pillanatra nehéz megérteni, hogy komoly emberek miért fogadnak el bizarr és valóságtól elrugaszkodott magyarázatokat, mindjárt világos lesz minden, ha a várakozásokat is a képletbe emeljük.  Végső soron ugyanis az összeesküvés-elmélet nem azt tükrözi, ahogyan a dolgok valóban megtörténtek, illetve történnek, hanem azt, ahogyan a dolgoknak meg kellett volna, illetve kellene történnie. 
A valóság ugyanis túlságosan bonyolult, túlságosan szerteágazó, túlságosan nehezen felfogható, mi több, a valóság tele van szándék-nélküliségekkel, véletlenekkel, öntörvényű folyamatokkal, azaz a valóság minden tekintetben könnyedén kicsúszik a kezeink közül. A modern ember számára, azaz az olyan ember számára, aki hinni akar a valóság fölötti totális kontroll lehetőségében, a valóság igen-igen félelmetes valami. Az összeesküvés-elméletek tehát elsősorban megnyugtatók. Azt sugallják, hogy az embert rend, szándékosság, ellenőrizhetőség veszi körül, még akkor is, ha ez a rend alkalmasint ellenünk irányul. 
Sokkal, nagyságrendekkel veszélyesebb egy olyan világban élni, amelyben az emberi akaratoktól függetlenedő társadalmi és gazdasági folyamatok beláthatatlan eredményekhez vezetnek, mint egy olyan világot elképzelni, amelyben ugyanezt a pusztítást csupán a gonosz szándék okozza. 
Ezzel párhuzamosan az összeesküvés-elmélet arra is kiválóan alkalmas, hogy hamis jelentőséget tulajdonítson az áldozatnak. Az üldözöttség-tudat vitathatatlan lelki védelmet nyújt mások közömbösségével szemben. Azzal a fantáziaképpel látja el a szerencsétlenül jártakat, hogy valamiféle különleges súllyal, erővel, üldöztetésre okot adó kiválósággal bírnak. Nyilván olyan vonásokkal, amelyek más körülmények között, azaz egy összeesküvés-mentes álomvilágban akár értékesek is lehetnek, azaz kiemelik az üldözötteket a jelentéktelen emberek sorából. Annak elviselése ugyanis, hogy faji, etnikai, vallási, kulturális ügyek mártírja lett valaki, sokkal kényelmesebb, mint szembenézni azzal, hogy hétköznapi emberek gyakorlatilag véletlenül esnek áldozatául kiszámíthatatlan folyamatoknak, s áldozatságukban nincs semmi érdem, semmi különleges, semmi kivételes. Baleset.   

Kép forrása

Ők és mi
Karen M. Douglas és Robbie M. Sutton az angliai Kenti Egyetemen a Diana hercegnő 1997-ben bekövetkezett halálát körüllengő feltételezéseket használta fel egy vizsgálat céljára. Egy listán öt állítást gyűjtöttek össze, melyek Diana halálának „valódi” okára vonatkozó feltételezések voltak. Ilyenek: A brit titkosszolgálat végzett vele. A titkosszolgálat egy elvetemült csoportja követett el ellene merényletet. Diana csak megrendezte saját halálát, hogy azután titokban, elvonultan élhessen Dodival. Dodi és Mohammed Al Fayed üzleti ellenfelei ölték meg a párt, az igazi célpont Dodi volt, Dianának csak a figyelem elterelése végett kellett meghalnia. A „balesetért” a brit kormány a felelős, mert nem akarták, hogy a királyi család tagja egy muzulmán arabbal legyen kapcsolatban. 
A kísérletben részt vevő diákoknak először el kellett olvasniuk egy kis összeállítást olyan információkból, amelyeket az összeesküvés-elméletek gyakran felhasználnak: Dianát szokatlanul gyorsan temették el. A balesetben állítólag egy Fiat Uno is érintett volt, amit később nem találtak meg. A baleset előtt valaki dörrenésszerű hangot hallott. 
A résztvevőknek ezt követően pontozniuk kellett, hogy ők maguk mennyire értettek egyet a listán szereplő állításokkal az információk elolvasása előtt, és mennyire értenek egyet velük a gyanúra okot adó kiegészítések elolvasása után. Ugyanezt a két becslést egy másik, átlagos egyetemista szemszögéből is meg kellett tenniük. 
Nos, kiderült, jól mérték fel, hogy az átlagdiák hite lényegesen nő az összeállítás elolvasása után. Önmagukat azonban másmilyennek tartották! Saját magukról a valóságosnál lényegesen kisebb véleményváltozást feltételeztek. Az ember szereti azt hinni és hirdetni magáról, hogy őrá ugyan nem hat a másokat meggyőző kommunikáció, ő ugyan nem befolyásolható, nem gyenge akaratú! Pedig de! A reklámokhoz és a politikai kommunikációhoz hasonlóan az összeesküvés-elméletek is lappangó módon hatnak ránk: nagyobb és mélyebb hatással vannak ránk, mint képzelnénk. 
Nem tagadom, hogy a mai magyar közélet sem mentes az összeesküvés elméletektől, álhírektől, mégis hiszek abban, hogy a tömegparanoia problémája nem nekünk szól. Hiszen minket, magyarokat már-már végzetes realizmus jellemez. Többségünk nem vevő az összeesküvés-elméletekre. 

Vagy mégis?