„A 700 oldalas közgazdasági tanulmány nem éppen egy könnyű nyári olvasmány” – írja  Bill Gates, a Microsoft alapítója, a világ egyik leggazdagabb embere korunk legvitatottabb gazdaságelméleti kötetéről, Thomas Piketty Tőke a huszonegyedik században című könyvéről. Mégis elolvasta, és nem bánja. Még egyfajta vitacikket is írt róla október 13-án saját blogján. Gates elemzését persze rögtön felkapta az amerikai sajtó, és így ma már az óceán túloldalán mindenki tudja: a világ leggazdagabb emberének fogalma sincs a közgazdaságtanról.

Tőke és jólét
Mielőtt azonban Gates véleményét ismertetnénk, muszáj pár szót szólni a francia sztárközgazdász könyvéről, noha annak idején már írtunk róla. Nos, Piketty azt állítja, hogy a kapitalizmus belső logikájából az következik, hogy a gazdagok és a szegények között folyamatosan nő a távolság, mivel a tőke gyorsabban gyarapodik, mint a gazdaság egésze. A jelenség, a szerző szerint évszázados adatokból kimutatható, s az, hogy nem nyilvánvaló, pusztán annak köszönhető, hogy az állam időről időre belenyúl a jövedelmi viszonyokba, s az újraosztás során a szegényeknek is kedvező módon torzítja a természetes folyamatot. Egyfelől adókkal korlátozza a vagyonok felhalmozódását, másfelől az adóbevételeket úgy osztja szét, hogy azoknak hasznából a szegények is részesedjenek. Az állami újraosztás csúcspontja a második világháború után kialakult jóléti állam, amelyben a tőkejövedelmeket, örökségeket, s általában a magas jövedelmeket megcsapolva tudott széles jólétet teremteni a nyugati világ. Mindez persze nem azért fontos, véli a francia közgazdász, hogy a szegényeknek jó, vagy jobb legyen –, hiszen ez a kérdés a tudományos elemzés szempontjából indifferens –, hanem azért, mert a szélesebb jólét nagyobb fogyasztást, szélesebb piacot, tehát erőteljesebb gazdasági növekedést jelent.  
Piketty következtetése mindebből az, hogy a nyolcvanas évek végén bekövetkezett neoliberális fordulat nem pusztán a jóléti kiadásokat vágta vissza, de egyértelműen káros hatással volt, illetve van a világgazdaságra, azóta egyre jobban csökken a növekedés üteme.  A gazdaság újraindítása tehát csak úgy lesz lehetséges, ha az állam ismét beavatkozik, s újraosztásával nem pusztán a jóléti társadalmat építi vissza, de így a gazdaságnak is új lendületet ad.

Közgazdasági ezotéria
Gates, aki mint a világ egyik leggazdagabbja, első számú haszonélvezője a neoliberális gazdaságpolitikának, természetesen vitatja Piketty következtetéseit.
Különösen furcsává teszi a milliárdos írását az, hogy a közgazdász kérdésfelvetéseivel egyetért. Problémának – bár inkább erkölcsi problémának – tartja a magas szintű egyenlőtlenséget, elismeri, hogy a kapitalizmus a nagyobb egyenlőség felé mutat, ha hagyjuk, mi több azt sem vitatja, hogy a politikai hatalomnak jelentős szerepe lehet a vagyonkoncentráció ellensúlyozásában.
Eleinte tehát úgy tűnik, Gates mindent ért. Ám hamarosan a közgazdasági ezotéria talajára téved. Kifejti például, hogy a globalizált világban is nő a középosztály, például Kínában, Mexikóban, Kolumbiában, Brazíliában és Thaiföldön. Hogy ez a középosztály életszínvonalában, fogyasztási aktivitásában, azaz piacteremtő erejében meg sem közelíti a hatvanas, hetvenes évek európai és amerikai középosztályát, afölött a milliárdos nagyvonalúan átsiklik.
Majd bedob egy nyilvánvalóan nem létező problémát, nevezetesen azt, hogy a Piketty által vizsgált hatalmas vagyonok nem pusztán növekedni, de zsugorodni is tudnak. Ami persze önmagában igaz, a tendencián azonban semmit sem változtat: a tőke gyorsabban nő, mint a gazdaság egésze. Majd miután leszögezi, hogy ehhez nem ért, s ezért elengedi a szálat, felveszi a gazdaságelméleti okkultizmus mézes-cukros kócmadzagját, s nekilát különbséget tenni gazdag és gazdag között.   
„Képzeljünk el, három gazdag embert. Az egyik minden nap szorgalmasan építi vállalkozását. Aztán ott van egy nő, aki szerint a legnagyobb vagyon a szeretet, s ezt adja át gyermekeinek. És, íme, egy harmadik, aki többnyire fogyaszt, vásárolgat, jachtot és repülőgépet vesz… Bár igaz, hogy a három vagyonos ember hozzájárul egyenlőtlenséghez, mégis az első kettő több értéket nyújt a társadalomnak, mint a harmadik…”
Ha az első minden pénzét a vállalkozásába fekteti – folytatja Gates – a második jótékonykodik, és a harmadik fogyaszt, akkor a harmadik az, akit különösen meg kell adóztatni, mert az első kettő mégiscsak hasznos szereplője a társadalomnak. Ráadásul – folytatja érvelését – a jótékonykodás egyre szélesebb körben terjed, s ez mégis egyfajta újraosztása a jövedelmeknek.

A tőkés és a filantróp
Mindebben persze nem vitatkozik senki az amerikai milliárdossal, csak a szakemberek állnak érvelése előtt tátott szájjal. Tudniillik, mindez teljesen lényegtelen. Arra ugyanis nem bazírozhat a közgazdász, hogy a tőkés milyen magas fokára jutott a filantrópiának. Már csak azért sem, mert a részvényesek általában leszámolnak a túlságosan emberbarát vállalatvezetőkkel. Talán Gates nem tudja, hogy az egyébként általa is jó példaként emlegetett Henry Ford ellen pert indítottak részvényesei, mivel úgy találták, túl magas béreket ad a munkásoknak, az ő osztalékuk rovására. Meg is nyerték a pert.
 Így a közgazdász egyedül abból indulhat ki, hogy a tőke belső logikája a minél magasabb profit felé mutat, s ezért mindegy, miféle szándékok vezetik a tőkést, ha tőkés akar maradni, nem tehet mást, mint, hogy jövedelmének túlnyomó részét ismét befekteti. Ezzel pedig a kör be is zárult: a tőke egyre nagyobb tőkéhez vezet.
Mindebből persze nem derül ki, hogy Piketty könyve mennyire helytálló, vagy mennyire téves. Erről majd a közgazdászok, meg a gazdaságpolitikusok elvitatkozgatnak egy ideig, s, ha a francia közgazdász körüli hype-ból esetleg trend lesz valamikor, akkor hoznak pár szabályt, ami a tőkejövedelmeket a közösség felé fordítja.
Az azonban elgondolkodtató, hogy miképpen lehet a világ leggazdagabb embere valaki, aki közgazdasági alapelvek tekintetében ilyen súlyos korlátokkal rendelkezik. Úgy tűnik, Amerika még ma is a korlátlan lehetőségek hazája…