Nem lehetünk eléggé hálásak a Trend Kiadónak, amiért újra megjelentették Zsoldos Péter – nyugodtan mondhatjuk, hogy – klasszikus regénytrilógiáját, a Gregor Mant, pontosabban egyelőre annak első kötetét, A Viking visszatér című nagyszabású remekművet. 

Nyilván mindenki olvasta már, de most úja belemélyedhet ennek az igényes és szép kiadású kötetnek a segítségével Gregor Man kalandjaiba egy idegen bolygón, ahol ősemberek (vagy affélék) közé keveredik, őskori állatokkal harcol, és eljut egy városállamba is, hogy ott szembeszálljon a hatalmat irgalmatlanul gyakorló főpappal. 

A 25. század emberiségének legnagyobb kalandjáról szól a könyv, az első csillagközi expedícióról a Ceti-rendszerben, ahol egy váratlan katasztrófa miatt le kell szállnia a tizenkét fős legénységgel utazó Vikingnek az első bolygóra, amelyikre leszállhat. A legénység geológusa – és egyben a könyv főhőse –, Gregor Man elszakad a társaitól, messze keveredik tőlük, és (idézet a fülszövegből) „nem várt akadályokkal kell megküzdenie, ha nem akar ebben az ismerősségében is idegen környezetben ragadni.” Ezeket a nem várt akadályokat hatalmas, őskori madarak, hüllők és növény- meg húsevő óriások jelentik, meg bizonyos emberszabású lények, a laposfejűek, akik nem vetik meg az emberhúst, azaz a kannibalizmust sem, és primitív, kőkorszaki viszonyok között élnek, amely nem kedvez a Gregor-féle értelmiségi létállapotnak – emiatt amilyen gyorsan csak lehet, meg kell tanulnia harcolni, túlélni, könyörtelenül ölni, ha nem akar megöletni. Ebben hű társa lesz a nála szinte kétszer nagyobb (és tízszer erősebb) Nogo nevezetű vadember, aki okosságával, rátermettségével kitűnik a többi közül, és aki a civilizálódás első számú motorja lehetne, ha nem kellene menekülnie Gregorral együtt. 

Egy kis felvezetéssel (amelyben sok csillagászati ismeret és komoly, filozofikus gondolatok szerepelnek, ezekről később) erről, a kettejük útjáról szól a könyv („…minden út hosszú, amelyik valóban elvezet valahová, és közben minden teher nehéz, amit cipelnünk kell, míg végre célba érünk”, állapítja meg a kötet végén Gregor, és ez nem holmi üres bölcselkedés, hanem komoly és megszenvedett életigazság), arról az útról, amelyik végül elvezeti Gregort korábbi társaihoz, a Viking legénységének tagjaihoz, akik egy másik nép(csoport) főpapjának furcsa fogságában élnek. A fogságból való szabadulással ér véget az első kötet, de tudjuk, hogy a történet még két könyvön keresztül folytatódik (Távoli tűz, Az utolsó kísértés). 

A könyv először 1963-ban jelent meg, és ennek azért van jelentősége, mert azokban az években Stanisław Lem munkásságának darabjain kívül nemigen születtek ilyen színvonalú sci-fi regények, a keleti blokkban meg aztán végképp nem; olyan ez a könyv, hogy minimális forgatókönyvírói átírással egy az egyben hollywoodi sikerfilmet lehetne belőle forgatni: minden a helyén van benne, letehetetlenül izgalmas, tudományosan is megállja a helyét, és a jó sci-fikhez hasonlóan az élet és az ember legnagyobb kérdéseiről szól – mi és hol van az ember helye (nemcsak a táplálékláncban, hanem) a világegyetemben (is), hogyan alakulnak ki a civilizációk, be lehet-e avatkozni egy másik bolygó, civilizáció, társadalom rendjébe, fejlődésébe? Mi az ára a civilizátori öntetszelgésnek? Mire megy egy jenki Artúr király udvarában, és mire megy egy földi ember sokmillió kilométerre, jópár fényévnyire otthonától, egy a földihez némileg hasonló, mégis teljesen más környezetben („Ha a horda életben maradt része csak a töredékét jegyezte meg annak, amit a kövekről, a pattintásról magyaráztam nekik, lényegesen jobb kőfegyvereikkel pár évtized alatt uralmuk alá hajtják a dombvidéken kóborló többi bozótlakót”)? És ezer másik. 

És teszi mindezt okosan, visszafogottan, bölcsen és filozofikusan, már-már posztmodern regényeket idéző idősík-kezeléssel, egyetlen darabka didaxis-lóláb nem sok, annyi sem lóg ki sehonnan az űrruha, a háncsszoknya vagy a papi talár alól. És teszi sok humorral, néha remekül morbid, néha kedves humorral: „Gyengéket, gyerekeket megettük, meséli Nogo, engem is meg akartak enni, elszaladtam, nem értek utol. (Lám, a természetes kiválasztás!)” Vagy: „Magam is biztosabb voltam az elméletben, mint a gyakorlati sikerben, és ez a meggyőződésem csak erősödött, miután fél óráig eredménytelenül ütöttem a kiszemelt kőhöz övem egyik acélcsatját. Szikrát ugyan már az első ütéseknél kaptam, de vagy rossz irányba pattant, vagy nem volt akkora, hogy belekapott volna a száraz fabélbe. Aznap már vadászat után voltunk, így Nogo meglehetős türelemmel figyelte próbálkozásaimat. – Meddig kell körmödet ütni, hogy tűz legyen? – célzott ártatlanul félresikerült ütéseimre.” Illetve: „Mikor a szőrös kezek a várt agyonverés helyett pillanatok alatt letépték rólam azt a kevés holmit is, amit a vadon meghagyott, még mindig biztosra vettem, hogy ez csak előjáték, de a folytatás érthetetlenül késett, sőt elmaradt. Miután nagyra nőtt hajamba is beletúrtak, és mindnyájan érdeklődve megtapogatták szőrtelen bőrömet – sokan félreérthetetlen csámcsogás kíséretében –, otthagytak.” 

De van ebben a modern űrrobinzonádban nyelvfilozófiai eszmefuttatás („Rájöttem, hogy sokkal hamarabb tanulhatom meg én Nogo nyelvét, mint ő a földi emberét. A mi mesterségesen létrehozott világnyelvünk – ami az egyes nyelvek mellett második anyanyelve lett minden embernek – talán elég egyszerű lett volna ahhoz, hogy megtanulja, de nem láttam sok értelmét a próbálkozásnak. A földi civilizáció igényeihez, eredményeihez szabták, mire mentem volna vele itt a vadonban? Egypár cselekvést jelentő ige kivételével keveset használhattam volna belőle, míg Nogo nyelve – bármennyire is kezdetlegesnek látszott – ezt a világot, ezt a valóságot tükrözte, amiben most élnem kell”), jelentős mennyiségű csillagászati, fizikai, kémiai tudás, és persze a narrátor képes belehelyezkedni az idegen bolygó egyszerű lakójának értelmi és metafizikai, vallási és misztikus elképzeléseibe is: „A Nagy Égi Haltól való isteni származásom hite az én bűnöm volt még abból az időből, mikor végre eljutottunk a nyelvi kapcsolatnak arra a fokára, hogy elmagyarázhattam idekerülésemnek Nogo kíváncsiságát végtelenül izgató történetét. Azóta vagyok a Nagy Égi Hal gyenge, de szeretett gyermeke. De ha a valóság helyett más mesét mondok neki, sem jártam volna jobban. Nogo dús és misztikuma nevelt fantáziája mindenképp szellemvarázslót formált volna belőlem, akit harcban legyőzött valamelyik isten, erejét elrabolta, s az égből a földre hajított. Csak így tudta magának megmagyarázni tudásom és ügyefogyott tehetetlenségem kettősségét. Ha meggondolom, a maga módján közel járt az igazsághoz.” 

Olvassa tehát mindenki újra – vagy először – a kiváló Zsoldos Péter remek trilógiájának első kötetét, és várja ugyanekkora szeretettel és lelkesedéssel a többit is: világszínvonal!

Zsoldos Péter: A Viking visszatér. (Gregor Man-trilógia, I. kötet). Trend Kiadó, Budapest, 2025.