Én eléggé utálom a hepiendeket, hollywoodi filmet is már csak a közepéig nézek (ha egyáltalán és legfeljebb), ahol még lehet reménykedni abban, hogy minden rosszra fordul, és nem az lesz, hogy valamiféle csodával határos módon minden… jóra fordul. Gügye, átlátszó trükkök, való- és életszerűtlen isteni (azaz forgatókönyvírói) beavatkozások, franckarika. Tetszelgek is magamnak előttem éppen eleget emiatt, és egy kezemen meg tudnám számolni azokat a filmeket, ritkább esetben könyveket, ahol kellemesen rosszra fordul minden, már ahogy az életben szokott lenni. 

Gondoltam eddig legalábbis, hogy az ilyesmit szeretem. De Sarah Hornsley könyvének cselekménye olyan földbeverő módon fordul rosszra, hogy az már szinte túlzás (vagy csak elkényelmesedtem a nagy öncsodálatban, és/vagy valójában mindig is hepiendre vártam, várok mindenhol, csak ezt ugyebár kellemetlen és ciki bevallani). Nos, akik velem egy hajóban eveznek a cinikus rosszra várás hullámain, kapnak olyan élményt a Bűnös vértől, hogy az asztal fémmel kivert, gyilkos sarka adja a másikat. 

Próbálok nem spoilerezni, de annyit el kell mondanom, hogy itt nem bűnhődik meg a bűnös (pontosabban: nem a bűnös bűnhődik meg; bár az olvasó egészen az utolsó oldalig – fogyatkozó reménnyel – várja, hogy lesz valami fordulat), hanem vígan – és ugyancsak idegesítően viselkedve és csacsogva – éli világát, míg az ártatlanok mennek szépen a böri-purgatóriumba, hogy neki végleg és nyugodtan jó lehessen. És hát ez eléggé felbosszantja a (mégiscsak) hepienden kitartóan edződött lelket: micsoda dolog ez kérem?! Hát, pont olyan, mint (ez a kurva) élet, ahol szintén éppen így történnek a dolgok a megbűnhődéssel és a megúszással. 

Szóval igencsak életszagú könyv a Bűnös vér, pedig – tekintve, hogy a szerzőnek ez az első könyve, mert főállásban egyébként irodalmi ügynök, jelentsen ez bármit – azt várnánk az ilyesmitől, hogy papírszagú lesz, meg olyan posztmodern, meg minden. De itt a posztmodern kimerül abban, hogy a nézőpontok és az elbeszélői személyek rendre és könnyen követhetően váltakoznak, és némi elméleti szakemberi tudálékosságot is csak abban lehet felfedezni, hogy az olvasó szinte ki tudja tapintani, ahogy szerzői szempontból rendkívül iskolázott író tudatosan tologatja hátrébb és hátrébb a feszültséget kiváltó, a múltban történt dolgokat magyarázó események leírását (az a helyzet viszont, hogy a feszültségnek ez a túlságosan kiszámított adagolása eléggé könnyen fel tudja bosszantani a hozzám képest kevésbé türelmes olvasót… ráadásul egészen a könyv kétharmadáig, de inkább háromnegyedéig húzni-halasztani a dolgot, és addig mind csak utalgatni rá, nos, az igazán nagy bátorság!), amelyek, jó szokásukhoz híven, determinálják (-nák) az elbeszélői jelent, ugyebár. 

Van itt némi sanda utalgatás a szabadkőművesekre és szabadkőművességre is (amit nehéz értelmezni: egyrészt a szabályok – és tudomásom – szerint amennyiben itt bennfentes kibeszélés történik… az vétek; amennyiben pedig közhiedelmi alapú találgatás, az meg… komoly hiba, sőt komolytalanság, egész pontosan ostobaság), amelynek végül nincs kifutása vagy magyarázatértéke („Mit nem tudok még az apámról? A tény, hogy csatlakozott hozzájuk, nem lep meg: mindig is kissé teátrális alkat volt, és odáig volt mindenért, amit puccosnak és exkluzívnak tartott. Mi lett volna jobb választás számára, mint egy középkorig visszanyúló, kizárólag férfiakból álló testvériség tagjának lenni? Titkos kézfogásokkal, rituálékkal és kódszavakkal. Senki sem tudja pontosan, mi folyik a szabadkőműves-páholyokban, de a fontos történelmi eseményekben való részvállalásuk a mai napig spekulációk tárgyát képezik világszerte. Feltételezem, hogy ez mára leredukálódott a »ha teszek neked egy szívességet, ugyanezt várom cserébe« szintjére, de a szabadkőműves-legendák és rejtélyek máig élnek”), de végül ez sem derül ki egészen az utolsó oldalakig, addig meg ugye remélünk – ám ezeket leszámítva egyben van a könyv, igaz, csak olyan tizenkettő egy tucat módon. 

Ami mégis pluszértéket ad neki, az nem más, mint az ügyvédi, ügyészi munka bemutatása és számos jópofa, bon mot-szerű észrevétel mindezzel kapcsolatban („A vádlottra mosolygok, bár nincs benne semmi barátságos. Farkas vagyok egy ügyvéd talárjában”; „Nem árulom el neki, hogy senkinek sem hiszek, hacsak nem a tanúk padján áll, és még akkor is vannak kételyeim. Tényleg lenyűgöző, mennyien megváltoztatják a válaszukat, miután esküt tettek rá, hogy csakis az igazat, a színtiszta igazat mondják”; „Kevesen ölnek indíték nélkül leszámítva a pszichopatákat…”; „Katasztrófamániás édesanyja gyakran figyelmeztette ilyesmire egy-egy buli előtt, nehogy Jake bajba keverje magát. Hisz elég egyetlen ütés, hogy megváltozzon az életed: ha kapod, véged, ha adod, rács mögött töltheted hátralévő idődet”), de azt kell mondanom, hogy ha valaki jó ügynök és forgatókönyvíró (és szakember), nem feltétlenül érzi, tudja, mint kell adagolni az információt és a feszültséget, és így bár tisztes iparosmunkának elmegy a könyv, katartikus élményre senki ne számítson. Mindazonáltal remek szórakozás, még ezekkel a problémákkal együtt is, szóval megéri elolvasni. 

Sarah Hornsley: Bűnös vér. Fordította: Kéri Andrea. Multiverzum Kiadó, Budapest, 2025.