Az alábbi élménybeszámolót a könyvtárosok levelezőlistáján hozta nyilvánosságra Benyovszky Pál Márton, aki nem szerzője, csupán közreadója a szövegnek. A történetet – a maga mély humora okán – lényegében változtatás nélkül közöljük, annál is inkább, mert teljes mértékben egyet értünk a közreadóval: a beszámoló érdekes, elgondolkodtató, borzongató tanulságos és szórakoztató. Egyúttal azt is hozzá tehetjük, ha filmen látnánk a jelenetet valami neorealista olasz filmszatírára, még inkább a csehszlovák újhullám egyik remekművére gondolnánk. De nem: ez a huszonegyedik század második évtizede, Magyarország. És filmről még csak szó sem esik. A résztvevők mindent a lehető legkomolyabban intéznek.
A neveket, a helyszínt a szerző megváltoztatta, mi pedig néhány mondatban javítottuk az élő szöveg pongyolaságát.

Ilyenre nem számítottam
Községi könyvtáros állásra adtam be pályázatot Kecsegenádas községbe. Erre a községi könyvtáros állásra a kiírás szerint elég volt középfokú szakmai végzettség. És persze az elvárt kompetenciák összessége. Úgy véltem, a nyugdíjazás miatt megüresedett községi könyvtáros munka talán énreám is várhat, netalán másik értékes kollégámra.
Előzetesen többnyire fölhívom helyi potentátot (polgármestert, igazgatót, fontos előadót, osztályvezetőt, esetleg jegyzőt, avagy a szintén fontos titkárnőt, esetleg egy ott dolgozó kollégát, stb.), hogy vajon miért is írják ki a pályázatot. Valóban szükségük van értékes szakemberre, avagy már lejátszották ezt a társasjátékot korábban, kiosztván a szerepeket, feladatokat. S most csupán eljárnak még valamiféle pávatáncot, avagy futnak még egy kört az udvaron, mutogatván a világnak, hogy ők aztán igazán szabálytisztelők, demokratikusak, adminisztratívak, tisztességesek, megadják a módját...
Ezúttal is fölhívtam a polgármestert. Tudatták velem, hogy nem szokványos állásinterjú lesz, ám ilyenre nem számítottam…
Reggel nyolc órára hívtak bennünket. Volt két jelentkező, aki előző nap visszalépett, mert ilyen komoly felvételire nem számított. Megérkezve szép kis könyvtárba léptünk, szemet-szívet-lelket gyönyörködtető a hely, szakmailag is rendben van.

Kérdések és feladatok
Bemutatkozással és motivációs kérdéskörrel kezdődött, ki, honnan, s miért... Ezután egy általános műveltségi tesztet töltöttünk ki, ami kb. 15-18 kérdésből állt. Mi hazánk államformája és mi a kormányformája. Következett Az Alföld-ből és a Nem tudhatom-ból egy versszak. A vers szerzőjét és címét kellett kitalálni. A következő kérdésben arra kellett választ adni, hogy a 943.9 V 37 jelzetű könyvet hol találom meg a könyvtárban és mi a témája. Továbbá: melyik nemzeti park mellett terül el a falu? Mennyi Kecsegenádas község lakosságszáma? Mi található a címerében? Mivel foglalkoztak korábban az itt élők? Mióta említik az oklevelek a települést és 1950 előtt melyik járáshoz tartozott? A végén pedig: Hogyan vezetnénk el a távoli idegent Kecsegenádasra, milyen útvonalat terveznének neki?
Amint ezen túl voltunk, elénk tettek egy rövid Szép Ernő verset, hogy azt hangsúlyozottan adjuk elő, lehetőleg memorizálva. „Mert a könyvtárosnak fontos a jó memória" – indokolta a polgármester. Szépírás következett. Választottunk egy könyvet, periodikát, stb., a polcról („Az is jelzésértékű, ki mit választ" – figyelmeztetett a polgármester, aki a maga huszonhat-huszonkilenc évével talán az egyik legfiatalabb településvezető), s abból másoltunk le tíz percben, amennyit tudtunk. Ezután következett a néhányunk számára nehéz feladatnak ígérkező szigorlat: kiosztottak papírlapokat, amelyen egy-egy népdal, a Himnusz, a Szózat volt, de magunktól is választhattunk énekelnivalót. A mellettem levő Álmos nevű kolléga a Kiskacsa fürdik című népdalt kapta. (Álmos, a szomszédos Kiskunszántásról érkezett. Harmincas művelődésszervező volt, középfokú könyvtárosi képzettséggel. Alapos átszervezésekkel leépítették őt is, valamint az egész garnitúrát, talán csak egy maradt magnak a régiekből. Jelenleg fát csiszol egy asztalos üzemben, napi 3 200 forintért, nem bejelentve.) Én megúsztam a Himnusz eléneklésével. A hallásom és a hangom azonban igen csak szerény maradt, amikor e képességeket osztogatták…
A mellettem ülő ifjú Szabina belesült a Szózatba, annyira meglepődött a feladaton. Mint később kiderült, ez súlyos hibának számított. Próbáltam védeni valamelyest, hogy a nemzeti dallamokat mindig közösségben énekeljük. Nem biztos, hogy a templomba járó emberek közül is mindenki el tudná mondani fejből pl. a Hiszekegyet, az Üdvözlégy Máriát, de közösségben mindenki mondja; de kevésnek bizonyult érvelésem.
Ezután terveznünk kellett egy háromnapos programot a településre, melynek költségvetése 1 000 000 Ft. Három témából én a „Gyere haza Kecsegére!" című programsorozat rendezvénytervét választottam. A kidolgozásra tíz percet kaptunk.
„Most következik a legnehezebb feladat, a számítógépes ismeret" – emelte fel ujját a polgármester. Gép elé ültünk (nekem laptop jutott) és tíz percben egy elénk tett oldalt kellett beírni a szövegszerkesztőbe, formázással. Számomra ez bizonyult gyengeségnek, mert csupán az egy harmadát gépeltem be, már az elején kellően formázva.
A végén azt kérdezte a három képviselő két-két embert kiválasztva, hogy mit fejlesztenénk a könyvtárban. Én azt mondtam, hogy a helyismereti-helytörténeti adatbázist növelném, s a honlapon is bemutatnám; könyvtári rendezvényeket szerveznék; meghosszabbítanám a nyitva tartást; pályázatokat írnék; az óvodás és iskolás korosztálynak rendszeres könyvtári foglalkozásokat tartanék, mint eddig is tettem néhányszor. A többi tennivalóról azonban csak akkor beszélhetek, amikor megismertem a részleteket.

Idegenek, helybéliek
Szünet következett, amikor is elbírálták a teljesítményeinket. A vizsgabizottságban jelen volt három települési képviselő, egy idős asszony a helyi pávakörből, a nyugdíjas klub vezetője, és még egy idős hölgy, szintén valamilyen civil szervezet képviselőjeként. A bíráló bizottság előtt ásványvíz és kávé, s a szünetben magam is kerestem volna egy kocsmát, ahol megiszok egy kávét, de út közben összetalálkoztam a sorstársakkal, s beszélgettünk, így elmaradt a frissítő kávézás. Mint kiderült, nem is fért volna bele az időbe, mert tíz perc múlva behívtak bennünket.
Megkérdezte a polgármester, hogy értékeléseit elmondhatja-e nyilvánosan. „Hogyne lelkem! Ha már együtt nótázgattunk, és egyéb személyes közösségi élményben is részesültünk, nos, miért is ne!” – gondoltuk valamennyien.
Két helybéli kollegina és egy közeli településről érkezett fiatalasszony tartozott még a pályázók közé – róluk eddig nem beszéltem – csendesek voltak, alig hallatták hangjukat, a nevükre sem emlékszem.
A szerény, basaszögi fiatalasszonnyal kezdte, akit azért utasított el, mert a beszédtechnikája kívánnivalót hagy maga után, vagyis kicsit pösze. „Egy könyvtáros szépen tud beszélni" -- hangzott az indoklás. Szabina lelkem önértékelése a szandálom csatjánál volt az előzőek után, s nem is számított másra, csak, hogy ép bőrrel kijusson innen. – „Igen súlyos hiba a Szózat nem ismerése. Nekünk fontos a hazafias szemlélet, erre odafigyelünk" – szavalta a polgármester. Az ifjú, két gyermekes kollegina megkísérelt valami szakmaiságra hivatkozni, ám, a fülekig, szívekig, lelkekig és az elméig nem ért el. (Szabina még nem dolgozott könyvtárban. A főiskola elvégzése után szült, a helyi postán helyezkedett el, utána ismét szült, most már ismét dolgozna. Elmondta, hogy a megyei könyvtárban azért nem őt alkalmazták, mert nem pályakezdő, hiszen immár beszennyezte munkás múltját a nyaládi postán alkalmazottként.) Próbáltam védeni valamelyest, szintén a szakmaiságra hivatkozva, ám, hogy Szabina nem pályakezdő, azon nem lehet csak úgy átsiklani – trillázta a felvételi levezénylője.
Álmos kolléga jól teljesített a küzdőgyakorlatok során, de ő sem felelt meg. Ám ekkor már kezdtem magamra figyelni, összerendezni ruházatom, a lelkem, a figyelmem és mindenem, mert ezután én következtem.
„Miklós magát azért utasítjuk el, – elnézést kérek, diszkrimináció ugyan… Az édesanyám is ugyanilyen helyzetben van…" – mert vénséges vén apóka maga, mint az idő agg fája, vagyis ha már hatvan és fél éve sárgul a keresztlevele, akkor ne is pályázzon ide. „Ha ötven éves lenne, akkor a legjobb eséllyel magát választottuk volna."
Végül az egyik helybéli ifjú hölgyet választották, s a polgármester úgy nyilatkozott: a másik helybélit is fölveszik, valamilyen közmunkaprogram keretében.
Megfordult az egyszerre táguló és összeszűkülő fejemben, hogy immár én kérdezgetek a polgármestertől. Ilyeneket kérdeztem volna pl.: tudja-e, milyen integrált könyvtári rendszer található a községi könyvtárban, van-e ilyen? A képviselő asszonytól azt kérdeztem volna, mennyi az éves dokumentum beszerzési keret, tudja-e? Egy másik képviselőtől azt, hogy milyen gyakran jár a helyi könyvtárba és mit tapasztal ittléte alatt? A kiválasztott kolleginának pedig helyismereti-helytörténeti kérdést tettem volna föl.
Kis megfontolás után azonban lemondtam erről a huncutságról. Rádöbbentem ugyanis arra, hogy a felvételi végső soron szórakoztató volt. Jól is éreztem magam a megpróbáltatások idején. Tudtam, hogy nem kívánok ezzel a kalanddal sokat foglalkozni, következtetéseket sem vonok le belőle. Egy tapasztalással több, egy kellemes élménnyel gazdagabb, egy álláslehetőséggel szegényebb lettem. Az utolsó szó jogán így csak annyit mondtam, hogy jó szándékú volt ez a felvételi, jó az ötlet is… A kivitelezés… Hát, az olyan, amilyen…
Kereki Miklós

álláskereső könyvtáros