Okok és identitások

Az éppen száz esztendeje kirobbant első világháború azonban e tekintetben is vízválasztó volt. A korábbi háborúkhoz képest szörnyűséges, minden képzeletet felülmúlóan pusztító, és a kontinens térképét nem várt mértékben átrajzoló világháborút követően születtek meg az első elemzések, amelyek az okokra és miértekre választ kerestek.

Természetesen a győztes országokban a tudományos, történeti, társadalomelméleti feldolgozás sokkal lassabban indult meg, mint a vesztesek körében. A nagy háborút sikerrel befejező államok elemzései eleinte jobbára arra szorítkoztak, hogy kimutassák, miért és hogyan állt helyre a világ rendje győzelmüknek köszönhetően, azaz nagyjából arról szólt minden magyarázat, hogy a világháborúért és annak összes szörnyűségéért a legyőzötteket terheli a felelősség.

A vesztes országok jelentős részében azonban alapvető következtetéseket vontak le a háborús vereségből, és hol tudományosnak gondolt elemzések után, hol a spontán változásoknak engedve új alapokra helyezték a társadalmi együttműködés módjait. A monarchiákat sok helyütt felváltotta a köztársasági államforma, a periférián elhelyezkedő országokban lezajlottak a polgári, illetve a Szovjetunióban a szocialista forradalmak, Európa jelentős részén valódi, komoly reformokra került sor.

Az európai közgondolkodás egyes pártcsaládjai, politikai közösségei, identitás-csoportjai más és más következtetésre jutottak, máshol keresték és máshol találták meg a rettenetes háború okainak magyarázatát. A baloldali mozgalmak az imperialista nagyhatalmak konfrontációjaként értelmezték a történteket, s a forradalmi kezdeményezések győzelmében látták azt a nagy reformot, ami egyszer, s mindenkorra véget vet majd a háborúknak. A másik nagy szélsőség, a nemzeti szocialista mozgalom is megalkotta a maga magyarázatrendszerét az első világháborús vereség okait kutatva, s ebben az értelmezésben a racionális és irracionális elemek egyaránt megtalálhatóak voltak. Hiszen míg az élelmiszerellátás nehézségeiről adott, s a későbbiekben a német élettér-elméletben megtestesülő magyarázat ésszerűnek tekinthető, addig a zsidóság negatív szerepével kapcsolatos magyarázatok csupán rosszindulatú előítéletnek mondhatóak. A mérsékelt centrumpártok jellemzően a hagyományos politikai elképzelésekhez jobbára a sajátosan és véletlenszerűen összeálló baljóslatú nemzetközi politikai konstellációt okolták a történtekért, az angol-német flottarivalizálást, a pánszláv törekvéseket, a francia revansvágyat sejtették az okok mögött. A konzervatív csoportok értelemszerűen a forradalmi mozgalmakat hibáztatták a vereségért, illetve a háborús hisztériáért, vagy olyan elméleteket dolgoztak ki, amelyek összhangban voltak saját ideológiájukkal. Így például Magyarországon egyebek mellett a nyugati hatalmak kulturális fölényéből vezették le azok győzelmét.

Posztmodern kételyek

A magyarázatok színkavalkádja egy évszázad múltán sem változott. Az okok és miértek tekintetében a magyarázatot kereső historikus történelmi narratívája érvényesül, abba illeszkedik bele az első világháború története, s a legtöbb esetben a nagy történelmi elbeszélés része annak a még nagyobb világmagyarázatnak, meta-narratívának, amelynek keretei között a gondolkodó értelmezi a világot, magyarázza annak jelenségeit.

Jellemző, hogy ebben a tekintetben Közép-Kelet-Európa jelen történészei egyfajta narratíva-anómiával küzdenek, olyan helyzetben vannak, amelyben nincsenek közös értékek, hiányoznak a közös normák, eltűnnek a viszonyítási pontok. A világháború kirobbanásának centenáriumához közeledve számos hazai történelmi elemzést olvashattunk a nagy világégés okairól, s megdöbbentő módon a legtöbb magyarázat végső okként olyasvalamit fogalmazott meg, hogy a világ vezetői 1914 nyarára gyakorlatilag megbolondultak. Még az árnyaltabb elemzések is csak arra jutnak, hogy az önmagukat csapdahelyzetekbe lavírozó kormányzatok túl messzire mentek a maguk konfrontatív játszmáinak során, s így az összecsapás végső oka egyfajta „gyáva nyúl” játék, amelyben az ütközés elől kitérő szereplő elveszíti önbecsülését. Ebben az összefüggésrendszerben a nagy háború okai véletlenszerűek, személyekre bonthatóak, interperszonális viszonyokban keresendőek, kicsit olyanok, mint a hetven-nyolcvan évvel ezelőtti, klasszikus polgári elemzések, amelyek a nem tervezett politikai konstellációk baljós együttállásából vezették le a hatalmas vérfürdőt.

Úgy tűnik, mintha Európa keleti felén a klasszikus posztmodern szemlélet uralkodna. Úgy tűnik, mintha a hazai történészek – a marxista meta-narratíva keretei közül kiszabadulva – mára horgonyt vetettek volna a Lyotard-féle posztmodern kikötőjében, s szilárd bizalmatlansággal tekintenének mindenre, ami a modernitás idején még hihetőnek tűnt. Posztmodern kultúrájuknak megfelelően, történészeink is elvesztették hitüket az utolsó nagy meta-narratíva, a modernizmus nagy ígéreteiben: az ész, a munka és a szabadság progresszivitásában, abban a reményben, hogy a kapitalista haladás révén az egész emberiség élete gazdagabb, szebb, boldogabb lesz. Úgy tűnik, történészeink, gondolkodóink egyetértenek a posztmodern hitvesztés számos nagy elméletalkotójával, akik szerint a meta-narratívák a fennálló társadalmi rendszer intézményeinek a fenntartását szolgálják, a világ ideológiai hátterét adják. S mivel egyetemes ideológia megalkotásának nem látják sem esélyét, sem szükségességét, történelemmel kapcsolatos magyarázataik is kimerülnek a mikro-jelenségek boncolgatásában, egy-egy sikertelen tárgyalás következményeinek bemutatásában, vagy egy-két hisztérikus katonai vezető agresszív fellépéséből származó eredmények elemzésében.  

A világ háborúja és a civilizációk összecsapása

A posztmodern történelemszemlélettel szemben azonban kibontakozóban van egy új történelmi értelmezés, egyfajta új meta-narratíva, amelynek egyik legfontosabb műve éppen az első világháború kirobbanásához köti a maga világmagyarázatát. Niall Ferguson  A világ háborúja című munkája 2006-ban jelent meg angolul, s 2012-ben adta ki magyar nyelven a Scolar Kiadó. A fiatalnak számító, és publikációival számos vitát provokáló brit történész könyvében olyan magyarázatot talál az első világháborúra, amely önmagán túlmutatva, egy széles – és ma már egyre népszerűbb – világértelmezés kereteibe illeszkedik bele.

Ferguson látszólag azt a paradox helyzetet kívánja megérteni, amelyben az emberiség példátlan technikai haladása és páratlan anyagi gyarapodását hozó huszadik század miképpen válhatott a gyűlölet évszázadává, milyen okok vezettek a két világháború, majd a gyarmati rendszer felbomlásának rettenetes küzdelmeihez, hogyan fűzhető fel egy logikai láncra a mögöttünk hagyott évszázad ezernyi borzalma.

A monumentális világtörténeti szintézissé áll tehát össze Ferguson munkája, s akár már csak ezért is alkalmas volna arra, hogy jelen világunk magyarázataként, sajátos meta-narratívát kínáljon. De a brit történész elemzései is ebbe az irányba mutatnak. A szerző a huszadik századot jellemző brutális erőszak okaként három tényezőt emel ki: az etnikai konfliktusokat, az ingatag gazdasági helyzetet és a több nemzetiségű birodalmak hanyatlását. A három tényező azonban Ferguson művében szorosan összefügg egymással, s mögöttük – bár ezt a szerző nem mondja ki – a kultúrák közötti küzdelem áll. A végső ok a végső eredményben ragadható meg. A brit történész ugyanis nagy elemzésében a huszadik század történetét a nyugati világ hanyatlásaként mutatja be, s a hosszú háborúskodás nyertesének Ázsiát állítja be. Az európai gyökerű világháborúknak, a gyarmatbirodalmak felbomlásának eredménye a Kelet felemelkedése lett, s a küzdelem rettenetének is éppen az a magyarázata, hogy az kultúraközi összecsapás volt, s mint ilyen magától értetődően a lehető legvéresebb kimenetelű.

Hogy Fergusonnak helytálló-e az értelmezése, az erősen kétséges, mindenesetre tény, hogy beleilleszkedik abba a folyamatba, amelynek keretei között új meta-narratíva van születőben. A brit történész könyvét olvasva minduntalan visszaköszön egy másik kultuszkönyv gondolatvilága, Samuel P. Huntington 1996-ban megjelent világmagyarázó munkája, amelynek címe A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása.

Huntington a hidegháború után kialakuló politikai és ideológiai világhelyzetet próbálja értelmezni, s az utolsó nagy elemzést, Francis Fukuyama ízig-vérig posztmodern elméletét, a történelem végét hirdető gondolatait cáfolva jut el a maga következtetéséig.  Korunk folyamatait elemezve az amerikai politikatudós úgy látja, hogy világunkat a szovjet kommunizmus összeomlása után nem a nyugati liberális demokrácia végleges diadala határozza meg, hanem a különböző vallásokon és kultúrákon nyugvó nagy civilizációk összecsapásai. A Harvard Egyetem professzora szerint a nyugati demokrácia és gondolkodásmód elterjedése helyett arra kell felkészülnünk, hogy a különböző kultúrák és civilizációk egymással összeegyeztethetetlen értékei és érdekei mentén újra és újra konfliktusokba keverednek egymással. A legtöbb problémát természetesen a civilizációs törésvonalak mentén föllángoló helyi háborúk okozzák, amelyek elvezethetnek sokkal nagyobb és sokkal átfogóbb összecsapásokhoz is.

Anélkül, hogy részletesebben elemeznénk Huntington lenyűgöző munkáját, azt mindenképpen kimondhatjuk, hogy a világ értelmezésének egy új, és sokféle rész-elbeszélés kibontására lehetőséget kínáló meta-narratíváját alkotta meg az amerikai gondolkodó. S úgy tűnik, a huntingtoni értelmezés hamar megtalálta a maga történészét: Niall Ferguson olyan történelemkönyvet írt, amely történelmi keretbe helyezi a civilizációk összecsapását.

Hogy tetszik-e nekünk ez az elemzés, vagy elutasítjuk az persze személyes ügyünk. Legalábbis addig, amíg az új meta-narratíva nem jut el odáig, ameddig eljutni szeretnek a nagy világmagyarázatok, s a kételyt még nem tartja bűnnek.