A Libri-Bookline Zrt. tulajdonosi háttere körül kibontakozó szakmai diskurzus jóval túlmutat egy sikeres vállalat sorsán: a tét nem kevesebb, mint a kortárs magyar kultúra finanszírozhatósága és szellemi függetlensége. Miközben a gazdasági szféra egy része az államhoz került tulajdoni hányad mielőbbi reprivatizációját sürgeti, a kulturális elit és a szakma egy része komoly érveket sorakoztat fel a meghatározó állami (vagy állami alapítványi) jelenlét fenntartása mellett. A kérdés az, hogy a piac és a kultúra e kényes metszéspontjában az állam képes lehet-e orvosolni azokat a strukturális anomáliákat, amelyek évtizedek óta fojtogatják a hazai könyvkiadást.

Az állami tulajdon fenntartása mellett szóló legfontosabb érvek nem gazdasági, hanem kultúrmissziós jellegűek. Egy állami kézben lévő hálózat elsődleges feladata a kulturális alapellátás biztosítása lehetne. Míg egy tisztán profitorientált magánbefektető a profitérdekeknek megfelelően üzemelteti könyvesboltjait, addig az állam – a színházakhoz vagy múzeumokhoz hasonlóan – társadalmi felelősségvállalás keretei között is fenntarthatná ezeket a szellemi bázisokat. Ugyancsak a köztulajdon mellett szól a kulturális sokszínűség és a pozitív diszkrimináció lehetősége: a Libri boltjaiban kultúrpolitikai döntéssel dedikált, kiemelt helyet lehetne biztosítani a kisebb, értékorientált kiadók alacsony példányszámú szépirodalmi és tudományos köteteinek, amelyeket a piaci logika egyébként a raktárak mélyére vagy a polcok aljára száműzne.

A gazdasági realitások talajára lépve azonban a legfőbb kérdésekre – jelesül, hogy olcsóbbak lesznek-e a könyvek, vagy csökkenhet-e a kereskedelmi árrés – már jóval árnyaltabb válaszok adhatók. A könyvek fogyasztói árát elsősorban a bekerülési költségek határozzák meg, így az állami tulajdon önmagában nem garantálna olcsóbb könyveket. A szektor igazi rákfenéjét jelentő, 50-60 százalékos fojtogató terjesztői árrés letörése ugyan elméletileg megvalósítható lenne egy állami tulajdonú Libriben, ám ez kétélű fegyvernek bizonyulhat. Ha az állam a Libri árrését mesterségesen 35-40 százalékra csökkentené, azzal ugyan tőkét hagyna a kiadóknál, de a talpon maradt független magánkereskedőket (például a Lírát) nehéz helyzetbe hozná, ami nemcsak súlyos piactorzulást, de vélhetően erőteljes uniós jogi aggályokat szülne.

Nem véletlen, hogy a modern nyugati, kapitalista demokráciákban szinte egyáltalán nincs példa közvetlen állami tulajdonban lévő könyvesbolt-hálózat fenntartására. Európától az Egyesült Államokig a könyvpiac magánkézben működik, és olyan gigantikus hálózatok uralják, mint a német Thalia vagy a brit Waterstones. Ahol az állam beavatkozik, ott nem tulajdonosként, hanem szigorú szabályozóként teszi azt: a híres francia Lang-törvény vagy a német fix áras modellek jogi úton szabályozzák a könyvpiacot, például tiltják meg a multiknak a könyvek agresszív leárazását, így védve a független boltokat és kiadókat. Kivételt a holland hibrid rendszer (CB) jelent, amely bár lefedi a teljes terjesztést, nem állami cég, hanem a kiadók és kereskedők közös, kooperatív tulajdonú logisztikai központja. Direkt állami könyvhálózatok alapvetően csak a volt szocialista blokk múltjában (Állami Könyvterjesztő Vállalat) vagy a mai tekintélyelvű államkapitalista rendszerekben (például a kínai Xinhua) léteznek.

A Libri jövőjéről szóló döntés tehát válaszút elé állítja a döntéshozókat. A teljes reprivatizáció visszalökné a piacot a tőkeerős szereplők kontrollálatlan versenyébe, míg a merev állami tulajdonlás a piactorzítás és a hatékonyság csökkenésének veszélyét hordozza. A valódi megoldást – a nyugati minták alapján – egy olyan intelligens szabályozói környezet jelenthetné, amely tulajdonformától függetlenül, törvényi úton vetne véget a terjesztői monopóliumok túlhatalmának, garantálva, hogy a könyvpiacon keletkező profit ne a kereskedőknél, hanem az alkotóknál és a kiadóknál hasznosuljon újra.