A magyar tudományos, vallási és műfordítói élet kivételes személyiségét búcsúztatták családtagjai, barátai, pályatársai és egyházának képviselői 2026. május 8-án a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben. A jelző ezúttal egyáltalában nem egy, a történelmi, kulturális nagyságokra elcsépelten alkalmazott eposzi epitheton ornans, hanem valódi jellemzése a 96 évesen idén márciusban elhunyt Ritoók Zsigmondnak, aki klasszika-filológusi és közéleti körökben is egyaránt következetesen megmaradt hűséges és alázatos embernek.

A jelzők sorát ki-ki még folytathatná, következhetne a precíz, a következetes, a nagy műveltségű, a remek nyelvérzékkel megáldott és a többi. Mindez attól függ, ki milyen kontextusban találkozott Ritoók Zsigmonddal. Olvasóként magam először a műfordítói munkáit vettem észre, később azonban a könyvek elején szereplő név tulajdonosa is megjelent előttem. Az ELTE hallgatójaként a rám rótt szakos tanulmányi kötelezettségek között szereplő latin nyelvi záróvizsgára felkészítő tanárok között volt. Csodálkoztam is, hogy a latinnal sokszor éppen csak ismerkedő, nem latin szakos diákok oktatását miért vállalja olyan, akinek professor emeritusi minőségében ennél már százszor komolyabb feladat dukálna. A könyvek lapjairól jól ismert neve miatt választottam az ő szemináriumát. És kaptam olyan felkészítést latinból, amitől végre úgy érezhettem: igazi egyetemi parnasszus grádicsain kezdek lépdelni előre. Nem tekintette ezt a munkát sem méltóságon alulinak, sőt nem kis részben neki is köszönhető, hogy a tanszék minden oktatója kötelezően részt vett a latin nyelvi felkészítésben, amit a diáknyelv csak „gyógylatin” névvel illetett. De ő ilyen distinkciót nem ismert. Nyelvtudósként és tanárként komoly bevezetést tartott a latin nyelv rejtelmeibe. Mindig elegáns fekete öltönyben tartotta az órákat, vékony keretes szemüvegén át türelmesen figyelte, hogy birkózunk meg a grammatikával. Egy ponton komoly hangon, alig látható mosollyal annyit mondott jó tanácsként: „Tanuljanak meg minél több latin szállóigét, ötvenet, százat! Ha másképp nem, ezekkel túl fogják élni a latin záróvizsgát.” A sok sententia azonban többre is jó volt. Egy-egy kifogástalan nyelvhelyességgel megfogalmazott mondás egy mini memoriter is volt, melyből a szókincs és a grammatika is hasznosítható volt a majdani vizsgán. Finom humora cseppet se bántó módon adta tudtunkra, hogy messze még az a pont életünkben, amikor azt mondhatnánk: tudok latinul. 

Azonban az ókori irodalom kincsei iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség nem állt azon a szinten, hogy eredetiben olvassa ezeket az auktorokat. Ebben nagy segítségükre kiváló klasszika-filológusok fordításai álltak rendelkezésre. Ritoók Zsigmond görögből és latinból egyaránt mívesen ültette át magyar nyelvre ezeknek a szerzőknek az eredetiben fennmaradt műveit. Jellemző, hogy még utolsó éveiben is vállalkozott, mintegy ujjgyakorlat gyanánt, fordításokra, ehhez elég utalnunk a lapunkban is megjelent Plutarkhosz-kiadásról szóló cikkre. Ha valaki szélesebb panorámát szeretne kapni az ókor kultúrájáról, kézbe veheti a Görög művelődéstörténet vagy A görög kultúra aranykora című köteteket, melyeknek elkészítésében Sarkady János és Szilágyi János György voltak alkotótársai. Nemcsak a felnőttek, de az ifjúság számára is ajtót nyitott az ókori világra. Gyapay Gáborral közösen írta meg a középiskolások számára az első osztályos történelemkönyvet, illetve Szegedy-Maszák Mihállyal és Veres Andrással az elsősöknek készült irodalomkönyvet. A görög énekmondók a hellén világ irodalmának remek válogatása. Sokoldalúsága azonban nem merült ki ennyiben. Esztétaként, filológusként kimutatta, hogy Arany János a kéziratban és töredékesen ránk maradt Szophoklész-fordításai nem német közvetítő nyelvből készültek, hanem az eredeti ógörögből. 

Irodalmi munkásságán túl mint a magyarországi református egyház világi presbitere is lelkiismeretes munkát végzett. A búcsúztatásakor az egyház szónoka ki is emelte feltétlen hitét, melyhez akkor is hűséges maradt, amikor az 1956-os megtorlások idején a hit és a hivatalostól eltérő közéleti megnyilvánulás meglehetősen kockázatos volt. Az egyetemi és Ókortudományi társaságbeli munkáját felidézők kiemelték kivételes memóriáját, mely még 95 évesen sem hagyta el. Ő ugyan eltávozott közülünk, de valahányszor kinyitjuk egy, az ő fordításában megjelent klasszikus szerző művét, érdemes elidőznünk a szöveg alázatos tolmácsolója alakjánál is.