Krasznahorkai László magyar írónak ítélte a Svéd Királyi Tudományos Akadémia 2025. október 9-én az irodalmi Nobel-díjat. Az irodalmi bizottság angol nyelvű indoklása szerint: „for his compelling and visionary oeuvre that, in the midst of apocalyptic terror, reaffirms the power of art”. Azért tartom szükségesnek eredetiben idézni, mert bizonyára még sokáig vitatkozni fognak e szavak értelmén és üzenetén. 

Már az életmű első jelzője megérne egy hosszas értekezést arról, hogy ami lenyűgöző, az egyúttal lehet akár meggyőző, kényszerítő, ellenállhatatlan, sürgető vagy erőteljes. Aki olvasta a Sátántangó című regényét, vagy látta az 1985 óta alkotótárs és barát Tarr Béla által 1994-ben rendezett filmváltozatot, az még hozzátehetné a „nyugtalanító” jelzőt is. Túl azon, hogy az 2004 óta a Digitális Irodalmi Akadémia és a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagságát magáénak tudó Krasznahorkai maga is régóta résztvevője a polémiának, amely a XXI. századi magyar irodalom irányait és helyét szeretné meghatározni mind a történetmesélés, mind a legalább ennyire fontos nyelvi megformálás tekintetében. A mához úgy jutott el az irodalom – tekintsünk befelé, csak a magyarra vagy kifelé az egész világirodalomra –, hogy „formai kríziseken keresztül vágta át magát az irodalom a XX. században, s jutott el megdöbbentő módon nem irodalmi és nem művészeti szempontok mentén a XXI. századba, ahol minden elfelejtődött. Az egész XX. századi irodalom összes újítása, nehézsége, gyötrelme és fölfedezése.” Épülés és romlás egyszerre. Tetézve azzal a nyugtalanító irányvesztéssel, amelyet súlyosbított a hit elvesztése és a világ megismerhetetlensége. Amiről a ma szépirodalomnak mondott művek beszélnek, az szerinte többnyire unalmas és szenzációhajhász. 

Mit tesz hozzá az irodalomhoz a most már az egyik legmagasabb kitüntetést elért szerző és vele együtt az a kultúra, amelynek képviseletében veheti majd át az elismerést jelentő plakettet? Meggyőzést, kényszerítést, sürgetést? A Gyuláról indult, de már ott is szinte idegenként mozgó szerző a Sátántangó 1985-ös sikere után két évvel vehette először nyakába a nagyvilágot. Első útja Németországba vezetett, ahogy a 2002-es Nobel-díjas Kertész Imre is leginkább onnan tudott a világirodalmi kurzus áramlásába csatlakozni. Innentől kezdve viszont a két ország közötti ingázásba belefért Franciaország, Spanyolország, Anglia, Hollandia, Olaszország, Görögország, az Amerikai Egyesült Államok, Japán, Kína és Mongólia is, ahová már mint magyar író érkezett. Ez fontos. Egyrészt a mostani elismerés ugyan még jobban ráirányítja majd megint a magyar irodalomra a világ figyelmét, amiként Kertész Imre kapcsán történt. Másrészt azonban lehetőséget ad arra, hogy univerzális létélménnyé tágítsa tapasztalatait. A mindenütt idegenségérzettel viaskodó, de az élmények pontos megéléséhez és rögzítéséhez mégis ragaszkodó szerző eljut oda, ahova a hősei. A végső szavak kimondásának ellenállhatatlan szükségszerűségéhez. Az ellenállás melankóliája című regénye alapján Tarr Béla által 1997-2001 között rendezett Werckmeister harmóniák című film kezdte a sort, A torinói ló zárta 2011-ben. Ezekben a filmekben társalkotóként, forgatókönyvíróként is üdvözölhetjük, nem csupán az adaptációként vett regények szerzőjeként. Jellemző a Tarr által rendezett utolsó nagyjátékfilm, melynek Krasznahorkai írta a forgatókönyvét, azaz A torinói ló nagyjelenete, amikor a vágás nélkül hömpölygő történetbe berobban Bernhard, aki az Ohlsdorfer tanyán egy nem könnyen értelmezhető, sodró lendületű apokaliptikus monológot mond el. Széthullik a világ, de vajon újrateremthető-e?

Itt érthetjük meg talán az „apokaliptikus terror” kifejezést talán a legjobban. A Sátántangóban érezni ezt a terrort. A civilizációnk káoszt teremtő pusztulása, melyről a XX. század embere közvetlen megtapasztalással rendelkezik, nem a vég. Érezhetjük Krasznahorkai szinte minden művében a reménykedést ebben a helyzetben. Szinte már transzcendens ez a remény. A 2016-ban megjelent Báró Wenckheim hazatér című regénye folytatja az ide meg- és visszaérkező hősök sorát. A Sátántangó Irimiása után a Háború és háború előtörténeteként jellemzett Megjött Ézsaiás után a Báró Wenckheim hazatér címadó hőse Buenos Airesből tér haza, Magyarországra. Kérdés, van-e messianisztikus üzenete vagy csak egy mikszáthi figura, egy garabonciás? Nem tudjuk. Semmit sem tudunk, de egyet igen: a művészet erejében sosem szűnt meg bízni az író.

Magyarországon, mely egy „Nobel-díjra érzékeny” ország, évről évre széles körben, ugyanolyan vehemenciával megy a találgatás: lesz-e irodalmunknak irodalmi díjazottja? Ez nehezebben megfogható kérdés, mint egy természettudományos elismerés esetében. 2023-ban Karikó Katalin és Krausz Ferenc szinte biztos befutók voltak. Közismert, hogy a magyar irodalomnak csak a XX. század második felében több Nobel-díjra esélyesként emlegetett alkotója volt. Elég, ha Illyés Gyula, Juhász Ferenc, Mécs László és Weöres Sándor nevét felidézzük, ők ráadásul mind ugyanabban az 1973-as esztendőben lehettek a bizottság által soha meg nem erősített esélyesei, akik közül egy sem lett végül a díj birtokosa. Az utóbbi években Esterházy Pétert, Nádas Pétert volt szokás díjra esélyesként megemlíteni Krasznahorkai László mellett, aki 23 évvel Kertész Imre után el is nyerte. Talán az ünneplés pillanataiban tegyük hozzá József Attila és Pilinszky János nevét is, akik költőként éreztek rá arra, hogy hosszasan feszült figyelemmel és részvéttel szemléljék a körülöttük pusztuló világ legapróbb dolgait is. Örömteli, hogy a magyar prózában is van olyan alkotónk, aki ennek hagyományát tovább viszi.