2022-ben ismertem meg Andor Évát… egy ismerősöm, név szerint Demeter Szilárd mutatott be neki… és én már akkor sejtettem, micsoda isteni tehetséggel bíró, hatalmas és remek regényíró. De kezdjem az elején. 

Amikor megkaptam a felkérést, hogy megszerkesszem a regényét, nos, akkor még nem találkoztam vele: sőt úgy mentem végig első alkalommal a szövegen, hogy ő nem is tudott róla. Persze, tudtam, hogy ki ő, és kicsit csodálkoztam is, miért ír valaki ilyen vaskos könyvet sikeres, híres, szép és sokak által ismert, irigyelt és rajongott sztárként, közszereplőként. Talán erre is lesz válasz, de először hadd szóljak a szerkesztésről. 

Mi, akik itt vagyunk, és nagy büszkén, gondterehhel felhőzött homlokkal íróskodunk és tesszük az eszünket, nos, mi, sajnos, nem vagyunk mentesek jó adag kárhozandó, ostoba és teljességgel ok nélkül létező… de nagyon is létező intellektuális gőgtől. Az ilyesminek persze mindig rossz a vége, és hát nem történt ez másként velem sem. Amikor először kezdtem olvasni a kéziratot, éppen ezzel a fennhéjázó gőggel fogtam bele: lássuk, úgymond, mit írt ez a nőszemély, aki e kis nyomorult és belterjes, de számunkra mindennél nagyobb gőgalapot biztosító szakmán kívülről érkezik, szóval lássuk csak, kiáltottam egy ős evoét a fénybe, és leheveredtem nagy bőcsen az ágyra a kéznek irattyával. Aztán eltelt pár perc, és én erősen szégyenkezve, de annál nagyobb kussban felálltam… és elővettem pártucat képzőművészeti albumot. Aztán felhívtam apámat, aki ért is a képzőművészethez. Kicsikét szorongva ültem vissza, bizony, nyoma sem volt már az ős evoének, inkább egy kortárs evoáááának, ev-oááááának… Éva-váááá-nak. Aztán nemsokára esmenn felkeltem, még lejjebb hajtott busafejjel, és előszedtem az operakalauzokat. Persze, nekem ilyenem nincs, tehát elmentem a közkönyvtárba és hazacipeltem mindet. Akkor már egyáltalán és egy kicsit sem is voltam bőcs. Ismét konzultáltam apámmal, aki az operához is ért, meg a hugomékkal, akik klasszikus zenét játszanak a Nagyváradi Filharmóniában. Konzultáltam, konzultálgattam (Konzultálunk, konzultálunk, és közben a műveltségi regiszterek üresek?!, ahogy a vicc mondja), szóval konzultáltam, mint a hájderménkő, addig se szégyelli magát a magunkfajta, amíg ilyen szavakat használ. 

Ezután már egyenes derékkal ültem, és szorongva olvastam a kéziratot, hogy hallám, mit kell még előszedni a polcról. Jött is, mint egy súlyos és váratlan pofon a tokaji írótáborban, szóval jött a felismerés, hogy bizony… mitológiai lexikont is olvasni kell. Mitológiai lexikono-kat. Persze, persze, én igen jól ismerem a mitológiát, fejből felsorolok itten akármikor egy, jobb napjaimon másfél darab görög istent, de, biztattam magam, nem árt meg, ha átismétlem kicsit, pontosan ki kicsoda ebben a zűrzavaros világban. 

És ekkor még mindig csak a kézirat harmadik oldalán jártam. 

Hát bizony a kulturálatlanság – és a gőg! – úgy hullt le rólam, mint ruha másról a boldog szerelemben. Meg kell mondanom, hogy azon a délutánon, amikor az első három oldalt nagy önhitten szerkesztettem (oké, három hétig tartott a processzus), szóval ez alatt a három hét alatt kicsit többet tanultam a fenti itemekről, mint… nagyjából addig összesen. 

De maguk azért nehogy az ég szerelmére azt gondolják, hogy itten valami lexikoneset forog fenn – bár a könyv minden értelemben vett súlya nem zárná ki ezt a lehetőséget sem! –; nem, kérem. Itt olyan remekbe szabott, izgalmas, olvasói kíváncsiságot fenntartó, katartáló, lecsengető, majd ismét felkeltő mestermű született, amilyenhez foghatóval nem találkozik az ember gyakran, első köteteknél pedig aztán végképp nem. 

Gondoltam is, hogy valami tréfa áldozata vagyok, mert ezt a könyvet nem írhatta egyetlenegy ember: kellett itt lenni egy operatudósnak… egy képzőművész szakírónak… egy Trencsényi-Waldapfel Imre alakú Robert Gravesnek, helyenként James Frazer-beütésekkel… egy vérprofi lektűrírónak, aki pontosan tudja, mint kell adagolni a feszültséget úgy, hogy akkor is továbbolvassa az ember a könyvet, ha éppen kínjában már megette a… közkönyvtári operakalauzokat… és egy tőrölmetszett prózaírózseninek, aki a szépirodalmat adagolja nagy mesterségbeli tudással és fennkölt ihletettséggel… miközben a háttérben ott gurul kedélyesen maga Umberto Eco, és néha meghúzza az alig meglazult csavarokat és eresztékeket, hogy feszesen álljon az a regény, mint Zeusz… ööö… bika képében. 

Hát így. Nemcsak a fenti itemekről tanultam tehát minden korábbinál többet azon a délutánon – mely három hétig tartott –, midőn hetyke és felületes bölcsészderűs magabízással kézbe vettem Andor Éva kéziratát… hanem az alázatról is. Hogy soha nem lehetünk elég szerények és alázatosak, és soha nem tudhatjuk, nem a pályán és irodalmi pocsolyás bivalylegelőn kívülről bukkan-e fel a legújabb és legjobb kortárs nagyregény. De – szerencsére – nem is az én megalázó kullogásomról és mitológialexikon-fogyasztásomról szól e kis beszély, hanem Éváról, Andor Éváról a Nizzánál a tenger című regény nagyszerű és halhatatlan szerzőjéről (mindjárt látni fogják, hogy mégiscsak tiszta egyedül írta az egészet, nem van ő többen, úgyszólván), szóval Andor Éváról, aki hagyományos mércével mérve ugyan későn debütált, és ezért későn kapja meg a Magyar Írószövetség Debüt-díját, na de hát nem is kell és  lehet hagyományos mércével mérni őt és itt, mert hagyományos mércével egyáltalán nem mérhetően nagyszerű, zavarbaejtő, nagytudású és remekmű-tulajdonságokat hordozó nagyregényt írt. A mi örömünkre és tanulságunkra, továbbképződésünkre… ööö… alapképződésünk utáni továbbképződésünkre, természetesen. Azt is mondhatnám, hogy a különírt „sztár szerzőből” lett ő egybeírt „sztárszerző”. 

És nagy hála illeti meg őt mindezért. Köszönjük, Éva, az izgalmas történetet, amelyet úgy röpít az intellektuális öröm magaslataira a belekódolt tudás, hogy közben ízig-vérig benne vagyunk a regényben, amely éppen megtörténik velünk. Kívánhat-é ember többet? Aligha. Én azért persze néhány újabb könyvet itten most, az alkalmat megragadva kívánnék, engedelmeddel, és mindannyiunk nevében szívből gratulálok ehhez a nem mindennapi, tkp. társtalan teljesítményhez, amelynek ma egyik jól megérdemelt díját átadja Neked Erős Kinga, a Magyar Írószövetség elnöke.