Élénk vita bontakozott ki az erdélyi kulturális közéletben arról, vajon jó ötlet-e ma Nyirő Józsefről elnevezni Erdélyben egy könyvtárat. Történt ugyanis, hogy a Székelyudvarhelyi Városi Tanács határozatot hozott, amely szerint a városi könyvárat az egykori íróról nevezik el. Kisvártatva azonban tiltakozott az Elie Wiesel Holokausztkutató Központ jelezve, hogy Nyirő a Horthy és a Szálasi rendszer kiszolgálója volt, fasiszta és nemzetiszocialista nézeteket vallott, s így nem helyes róla elnevezni egy közintézményt. 

Kép forrása

Érvek és vitázók
A vitáról mások mellett a Transindex.ro portál is beszámol, kiváló összefoglalóját adva a lehetséges megfontolásoknak. Demény Péter, költő, író, szerkesztő azt mondja: nem kellene közintézményt elnevezni egy Szálasi szimpatizánsáról, Gáspárik Attila, színész, rendező, színigazgató szerint „Nyirő József a jelenlegi romániai törvények alapján háborús bűnös. Nem értem miért várjuk el a demokratikus bánásmódot, pl. a kisebbségi kérdésekben, ha egyesek folyamatosan törvénytelen cselekedeteket akarnak végrehajtani”, de még a mifelénk jól ismert Tamás Gáspár Miklós, filozófus is hozzá szól a vitához, kifejtvén sokszor kifejtett  meggyőződését: „mai szélsőjobboldali ideológiában az „erdélyi + fasiszta” kombináció ellenállhatatlan... Nem a székelyudvarhelyi könyvtárral van baj – elvégre minden romániai városban van utcája Octavian Gogának, az első román fasiszta miniszterelnöknek, a közepes, ám magyar- és zsidógyűlölő költőnek, és így tovább –, hanem a korszellemmel, amely ezeket a botrányokat futószalagon termeli, és amely pillanatnyilag győzedelmes”.

Kép forrása

A Céline-párhuzam 
Balázs Imre József irodalomtörténész óvatosan kezeli a témát, de felhívja a figyelmet a probléma egy lehetséges megoldására: „Ha párhuzamokat keresünk azzal kapcsolatban, ahogyan más kultúrák hasonlóan problematikus személyiségek utóéletét kezelik, Louis-Ferdinand Céline példájára gondolhatunk, akinek irodalmi művei újabb és újabb kiadásokban jelennek meg, a kultúrpolitika ugyanakkor nem ápolja kultuszát, hivatalos állami ünnepségeken nem népszerűsíti személyét.” A párhozam persze erős. Céline-t a huszadik század egyik legnagyobb hatású írójaként tartják számon, aki új stílust alakított ki, modernizálta a francia és a világirodalmat egyaránt, ugyanakkor a világháború alatt fajgyűlölő pamfleteket publikált, illetve a németekkel együtt hagyta el az országot. 
Nos, szögezzük le gyorsan: Nyirőnek egyetlen fajvédő félmodata sincs. Lakatos Mihály irodalomtörténész – ugyancsak a Transindex-nek – úgy nyilatkozott róla: „Írásaiban pontosan tetten érthető, hogy milyen politikai nézeteket vallott… Mint műveinek, irodalmi munkásságának alapos ismerője, kijelenthetem, hogy az, hogy ő szélsőjobboldali figura lenne, egész egyszerűen ostobaság. Ilyet csak olyasvalaki írhat le, aki egy sort sem olvasott tőle.”
De azért a Céline-párhuzam annyiban valóban fennáll, amennyiben Nyirő sem fordított hátat a náci-nyilas hatalomnak. 

Kép forrása

A mű és az alkotó 
Mindazonáltal van ebben a kérdésben egy igazán izgalmas probléma. a Transindex hasábjain Selyem Zsuzsa, irodalomtörténész, író, esszéíró azt mondja: „téveszme, miszerint a művészek föl volnának mentve etikából, és csak a mű számít, az alkotó döntései, cselekvései, nézetei teljesen irrelevánsak. Az a baj vele, mint minden kettészakítással: valójában a fogyasztói ideológia szolgálatában álló absztrakció ez is, ami mindenre áruként tekint. Semmi köze a valósághoz. A szerző nézetei nincs hogyan ne szivárogjanak át a művekbe…”
Csakhogy inkább Selyem Zsuzsa nézete tűnik téveszmének. Nem mintha fel kellene mentenünk a művészt a maga korában elkövetett gyalázatosságok alól, hanem inkább azért, mert az alkotó életének eseményei idővel elhalványulnak, míg művének ereje megkérdőjelezhetetlen marad. Ki tudja ma számba venni, kiket és miért ítélt pokolbéli szenvedésekre Dante Alighieri, s miért ítéltek őt száműzetésre kortársai? És hogy kevesen képesek erre, nem is baj, mert az Isteni színjáték mindezektől függetlenül áll helyt magáért az irodalomtörténetben. 
Babits azt mondja: az író nem attól író, hogy ír, hanem attól, hogy olvassák. S, ha megfontoljuk, hány ezernyi tollforgató nem válik íróvá, mindjárt érthetővé, sőt magától értetődővé lesz Babits gondolata. Ám a tétel egyúttal azt is jelenti, hogy az irodalmi áramlásba nem (feltétlenül) akkor kerül bele egy-egy alkotó, amikor él és alkot, hanem esetleg csak akkor, amikor felfedezik. S ez bizony századokkal halála után is megtörténhet. Az író valódi életideje és irodalmi jelenléte nem kell, hogy egybe essen. (Így járt például a mi P. dictus magisterünk, akinek a maga idejében pár tucatnál több olvasója aligha lehetett, míg a XVIII. század vége óta százak, ezrek, tízezrek forgatják Gestáját.) Amiből mindjárt következik, hogy egy-egy szerző valódi életeseményeinek a maguk konkrétságában nincs jelentőségük, csak annyit számítanak, amennyit a szöveg értelmezéséhez, konnotációihoz, allúzióihoz hozzá tehetnek, ha van egyáltalán ilyen tartalmuk.    
Hogy Nyirő mit tett, s mit nem tett, míg élt, az semmit sem számít ahhoz képest, amit írt. Művei ma is élnek, mert olvasottak, mert a mához szólnak, mert a máról inkább beszélnek, mint egy hetven esztendő előtti drámáról. 
Ám, ha Nyirő művei mai művek, miért ne lehetne szerzőjükről éppen könyvtárat elnevezni.