Megrázó a kiállított tárgyakat végignézni. Fotók, személyes tárgyak, ruhák, oklevelek, kitüntetések, kéziratok… A bámészkodót a mulandóság érzése keríti hatalmába. Hiába a versek tömege, fordítások sokasága, kötetek sorozata, az elmúlás elkerülhetetlen. Faludy gyorsan és hevesen élt, s meglepő gyorsasággal múlik ki e világból. Az, hogy emlékünkben megőrizzük, valóban csak annyit jelent, hogy néha- néha beleolvasunk egyik-másik kötetébe. Meg persze azoknak, akik most licitálnak, azt is, hogy egy-egy Faludy emléktárgy ezentúl polcuk, faluk, szobájuk dísze lesz.

Emlékpolc, emlékfiók, emléksarok
Lassan gyülekeznek az árverésre érkezők csütörtök este a Pintér galériába, ahol Faludy György személyes tárgyai kerülnek kalapács alá. Az előzményekhez – emberi esendőségekkel teli, jogi furfangokkal megtűzdelt, kitartással, és elkeseredéssel színezett – szomorú és szerteágazó történet tartozik. A költő halála után, Faludy Fanni, az özvegy néhány régi barát segítségével megpróbált létrehozni egy emlékszobát, irodalmi klubbot, olyasféle közösségi teret, amely egyszerre őrzi Faludi György szellemi örökségét, s hagyatékának tárgyi emlékeit. A próbálkozás azonban jogi huzavonába torkollt, s végül az özvegynek ki kellett ürítenie a hajdani lakást, mi több, az irodalmi mini-múzeum létrehozásáért teremtett alapítvány számláján is tetemes adósság halmozódott föl.
Fanni asszony, a kényszereknek engedve úgy döntött befejezi a küzdelmet, s ha nem lehet a tárgyi hagyatékot egy emlékszobában elhelyezni, hát találjon otthonra a sok apróság egy-egy emlékpolcon, emlékfiókban, emléksarokban… Vigyék haza azok, akik nem hivatalból, de verseinek böngészése, köteteinek lappozgatása által őrzik Faludy György szellemét!

Ereklye-vadászok
Az árverésen nincsenek túl sokan. Úgy negyvenen, talán ötvenen, ha lehetnek a teremben, jobbára középkorúak, fiatalabbak. Ide tartva még úgy képzeltem, hogy Faludy barátai, ismerősei jönnek el, már, aki még él közülük. Ilyeneket azonban nem látok sehol. Lassan végképp kikopnak közülünk azok, akik még együtt szenvedték végig a huszadik század borzalmait, s megírták, megverselték tragédiáikat, örömeiket, életüket.
A gyülekező ereklye-vadászok között békés, csendes beszélgetések zajlanak. Érezhető, többség nem ismeri egymást, mégis van közös témájuk: az irodalom szeretete, a Faludy költészetének tisztelete összeköti őket. Persze lehet, hogy akadnak közöttük műgyűjtők. Értékekre vadásznak, olyasmire, ami évek múltán csak egyre értékesebb lesz. Ők talán azt sem tudják, ki volt Faludy György.
Az egyik ismertető ezt írja róla: József Attila barátja, tizenegy ország állampolgára, a torontói egyetem díszdoktora, a kanadai állam által kétszer is Nobel-díjra felterjesztett író, a recski munkatábort megjárt politikai elítélt, olyasvalaki, akit személyesen Roosevelt hívott meg az Egyesült Államokba, olyasvalaki, aki magyar népmeséket mondott sivatagi rablóknak, akitől nem kérdezhettél olyat az irodalomról, és a történelemről, amire ne tudott volna válaszolni.

A titokzatos vevő
Az árverés kezdetén az aukció vezetője bejelenti: a Pintér Galériához ajánlat érkezett, csaknem minden tételre. Azaz, amire senki nem licitál, azt kikiáltási áron vásárolja meg a titokzatos ajánlattevő.
Majd minden tételről elmondanak néhány mondatot, érdekességet, vagy éppen felolvassák a kalapács alá kerülő kézirat néhány mondatát. Egyiket, másikat gyorsan lejegyzem. Erőteljes Faludy-mondatok: „Fiaimban halott barátok arcvonásait keresem, ahogy ülnek a könyvtárszobámban, szemben velem…”
A licitek kicsik. Egy harmincezres tétel harminckétezerért talál gazdásra, később a költő Nagy Imre emlékplakettje negyvenezerről felmegy hatvanötezerre. Kevés kéziratra van licit, főleg a tárgyi emlékek népszerűek, azok közül is az olcsóbbak. Faludy szamovárját megvesz egy hölgy, aki több licitből is kiesett korábban. Írószövetségi tagsági igazolványát szintén leütötték. Sakk készletéért komoly csata zajlik. Ára negyvenről, hetvenezer forintra kúszik föl. A költő teásbögréjét ötezer helyett huszonegyezerért viheti haza valaki, esernyőjét tíz helyett húszezerért.  
A legmagasabb áron meghirdetett tárgyak – a Kossuth-díj, a Budapest díszpolgári oklevél, a rendjelek, kitüntetések – nem találnak gazdára. Senki nem akarja, nyilván nem is tudja megvenni a százezrekért kikiáltott tárgyakat.
Az árverés előrehaladtával egyre világosabb: nincs a teremben egyetlen műgyűjtő sem. A licitálók kispénzű irodalmárok, akik jobbára emléktárgyakat vásárolnak, nem befektetéseket. Ahogy a száztíz tétel sorban kalapács alá kerül, egyre világosabb az is, mi kell, és mi nem kell az egyelőre névtelenségbe burkolózó nagybani vevőnek, akiről az aukció elején bejelentették, nagyon sok tárgyra alapáron tett vételi ajánlatot. Érdeklődése alapján irodalmi múzeumnak, közgyűjteménynek tűnik. Hadd tegyem hozzá, hála istennek. Mégiscsak valamilyen közintézményben lennének a legjobb helyen a huszadik század magyar irodalmának legnagyobbjai közé számító Faludy György kéziratai.