Millió pletyka, történet, legenda kering a legnagyobb írókról, s az anekdoták sorát rendre kiegészíti egy-két újonnan felbukkanó fabula, igazak, hamisak egyaránt. Az április 17-én elhunyt Nobel-díjas kolumbiai íróról, sokunk kedvencéről, Gabriel García Márquezről több történetet mesélt el Ignacio Ramonet, író, újságíró, aki a Le Monde Diplomatique spanyol nyelvű kiadása számára foglalta össze utolsó találkozását „Gabo”-val. Az írás teljes terjedelmében a Latin-Amerika Társaság honlapján, a társaság fordításában jelent meg.

Illetlen betegség
Ramonet beszámolója szerint, amikor megtudta, hogy García Márquez Havannában van, egyúttal arról is értesült, hogy a nyirokrákban szenvedő író kimerítő kemoterápiát kap, és senkit nem akar látni. Bátortalanul hívta fel a családot. Mercedes, „Gabo” felesége azonban meleg hangon fogadta: „Semmi ilyenről nincs szó, csak az alkalmatlankodók miatt mondtuk ezt. Gyere át, Gabo örülni fog, hogy lát.”
A látogató a legrosszabbra készült. Attól tartott, hogy egy haldoklóval fog találkozni, akiről az a hír járta, hogy már elkészítette a barátainak és az életnek írt szívszorító búcsúlevélét. Mikor azonban másnap reggel, a párás hőségben, felkapaszkodott egy pálmafákkal övezett úton, és bekopogott a villa ajtaján, Mercedes mosolyogva nyitott ajtót: „Gyere be! Gabo mindjárt jön… Most fejezte be a teniszmeccsét.”
És hamarosan valóban megérkezett az író,„láthatóan fitten, göndör haja és sűrű bajsza még mindig nedves volt a zuhanytól. Sárga guayaberát, bő fehér nadrágot és vászoncipőt viselt. Mintha egy Visconti-filmből lépett volna elő” – írja Ramonet.
García Márquez nem szerette a betegségét, nem kedvelte a fizikai romlandóság tudatát, beszélni semmiképpen nem akart róla. Jegeskávét kortyolgatva elmélkedett a mulandóságon: „a kor előrehaladtával rájöttem, hogy a test nem tart addig, ameddig élni szeretnénk.” Ám a rövid elérzékenyülés után arra kérte barátját: „tegyünk úgy, ahogy az angolok, akik soha nem beszélnek az egészségügyi problémáikról. Az illetlenség.”

Telefon az elnöknek
A havannai beszélgetés során szóba kerül az író munkamódszere is, vagy talán inkább néhány szerencsés körülmény, amit García Márquez nem mulasztott el kihasználni, hogy hitelesebb legyen írása.
Ramonet, vagy negyven évvel korábban, valamikor a hetvenes évek végén olvasta barátja egy cikkét, ami mély hatást tett rá. Szavai szerint a szerző annyira belement a részletekbe, hogy az volt az olvasó benyomása, hogy részt vett az eseményekben. Ramonet tehát most rá is kérdezett, hogyan csinálta.
Az ominózus beszámoló egyébként arról szólt, hogy egy sandinista kommandó elfoglalta a Nemzeti Palotát Nicaragua fővárosában, Managuában, ami hozzájárult Anastasio Somoza diktátor bukásához.
Gabo a kérdésre úgy válaszolt, mintha a precizitás, az elnökök hívogatása, a kommandósok faggatása a világ legtermészetesebb dolga lenne. Igaz ekkor már García Márquez nagyon híres író volt. Ramonet elmondása szerint így számolt be az esetről: „Bogotában voltam a támadáskor. Felhívtam Omar Torrijos tábornokot, Panama elnökét. A kommandó éppen akkor kapott menedékjogot az országában, és még nem beszéltek a médiának. Arra kértem, hogy mondja meg a fiúknak, hogy legyenek óvatosak, mert szavaikat el fogják torzítani. Ezt válaszolta: Gyere ide. Csak veled fognak beszélni. Mentem, és a kommandó vezetői – Edén Pastora, Dora María és Hugo Torres – és én bezárkóztunk egy laktanya egyik szobájába. Percről-percre rekonstruáltuk az eseményeket, a tervezési fázistól a végkimenetelig. Ott töltöttük az egész éjszakát. Pastora és Torres kimerülten elaludtak. Dora Maria és én folytattuk hajnalig. Visszatértem a szállodába, hogy megírjam a riportot. Később visszamentem, hogy felolvassam nekik. Néhány technikai dolgot kijavítottak, a fegyverek neveit, a csoportok felépítését stb.”
Az a riport hívta fel a világ figyelmét a sandinisták ügyére.

Az író és a nyomdász
Bár többnyire komoly témák keltették fel García Márquez érdeklődését, természetesen vele is megestek mókás történetek. Barátjának el is mesélte az egyik legmulatságosabb históriáját.
„Egészen fiatal koromtól kezdve Cartagenában akartam élni” – kezdte az író. Cartagena de Indias egyébként Kolumbia egyik legszebb gyarmati stílusú kisvárosa.  „És amikor lett pénzem” – folytatta az író –, „elkezdtem házat keresni ott. De mindig túl drága volt. Egy ügyvéd barátom elmagyarázta: Azt hiszik, hogy milliomos vagy, és felsrófolják az árakat. Hadd keressek én neked egyet. Pár hónappal később megtalálta ezt a házat, ami akkoriban egy régi, szinte romos nyomda volt. Beszélt a tulajdonossal, aki vak volt, és megegyeztek az árban. Azonban az idős ember kikötött egy feltételt: találkozni akar a vevővel. A barátom eljött, és elmondta: El kell mennünk meglátogatni, de ne beszélj. Máskülönben, ahogy felismeri a hangod, meg fogja triplázni az árat… Ő vak, neked meg némának kell lenned. Eljött a találkozó napja. A vak férfi elkezdett kérdezgetni. Érthetetlenül mormogtam a válaszokat… De egyszer hibáztam, és azt mondtam, hogy igen. Hangosan és tisztán. Á! – mondta az öreg. Ismerem ezt a hangot! Maga Gabriel García Márquez! Kitalálta, hogy ki vagyok.

Azonnal hozzátette: Most pedig felül fogjuk vizsgálni az árat. Most már egészen más a helyzet. A barátom próbált egyezkedni. De a vak ember újra ezt mondta: Nem. Nem maradhat az eredeti ár. Semmiképp. Rendben, akkor mennyi? – kérdeztük lemondóan. Az öreg egy percig gondolkozott, majd ezt mondta: A fele. Egy szót sem értettünk… Így hát elmagyarázta: Tudják, hogy egy nyomdám van. Mit gondolnak, eddig miből éltem? Gabriel García Márquez regények kalózkiadásait nyomtattam!”