A magyar irodalmi élet megható közösségi eseménnyel búcsúzott Nádasdy Ádámtól: 2026. március 31-én a Petőfi Irodalmi Múzeum falai között barátok, pályatársak, tanítványok és olvasók gyűltek össze, hogy közös versolvasással idézzék fel az életművet. A hazai sajtó beszámolói egybehangzóan hangsúlyozzák az esemény bensőséges, mégis felemelő hangulatát.

A búcsúztatás középpontjában nem hivatalos beszédek, hanem maga a költészet állt: a résztvevők Nádasdy verseiből, fordításaiból – különösen Shakespeare-átirataiból – olvastak fel részleteket. A lapok kiemelik, hogy ez a forma különösen méltó volt az alkotóhoz, aki egész pályáján a nyelv élő használatát, a megszólalás örömét és szabadságát képviselte.

A beszámolók szerint a felolvasók között ismert írók, műfordítók és egykori tanítványok is szerepeltek, de az esemény nyitottsága lehetővé tette, hogy a közönség tagjai is megszólaljanak. Ez a közösségi jelleg – a sajtó értelmezésében – pontosan tükrözte Nádasdy szellemiségét: azt a meggyőződését, hogy a nyelv nem zárt rendszer, hanem közös tér.

Több cikk kiemeli, hogy a búcsúztatás nem a gyász, hanem az emlékezés és az újraolvasás eseménye volt. A versek és szövegrészletek felolvasása révén az életmű „jelen idejűvé” vált: a résztvevők nemcsak felidézték, hanem újra meg is szólaltatták Nádasdy hangját.

A Petőfi Irodalmi Múzeum eseménye így egyszerre volt személyes és közösségi búcsú: egy olyan alkotótól, aki nemcsak műveiben, hanem tanári és közéleti jelenlétében is hidat épített irodalom és olvasó között. A sajtóbeszámolók szerint a közös versolvasás gesztusa méltó lezárása volt ennek az életműnek – és egyben ígéret arra, hogy a megszólalás, amelyet Nádasdy Ádám képviselt, tovább él az olvasók hangján.