Jack Ketchum kérlelhetetlen, iszonyatos és mindenki másénál borzalmasabb világáról többször írtam már – egészen pontosan minden magyarul megjelent regényéről beszélgettünk ezeken az oldalakon eddig is. A 2018-ban elhunyt Ketchum tényleg minden szempontból különleges, és jól azonosíthatóan kitűnik a horrorírók közül: brutalitása, kegyetlensége, az emberi aljasság és szadizmus vizsgálatának nála tapasztalható módozata olyan szinten szánt mélyen, hogy ahhoz igazán senki sem fogható. Nem csoda, hogy maga Stephen King is így jellemzi: „Hogy ki a legijesztőbb arc Amerikában? Valószínűleg Jack Ketchum.” 

Ehhez képest a legfrissebb, magyarul legutóbb megjelent kötete, A Békés királyság mind címével, mind borítójával némi óvatos olvasói optimizmusra és derűre ad okot, amire még rátesz egy lapáttal a szinte kedélyes, magával a nagytiszteletű olvasóval eljátszó előszó… hogy aztán a novellákban úgy zuhogjon a kegyetlenség és úgy fröcsköljön a (többnyire megkínzott és megcsonkított emberekből származó) vér, ahogy a szerző többi könyvében… könyvéből. 

Mégis, valahogy kevésbé tűnik durvának az egész – ne feledjük, nem egy gyűjteményes kötet, hanem egy koncept-könyv, amelyet a szerző állított össze –, mint a regények; nyilván ennek oka a műfajiságban gyökerezik, azon egyszerű oknál fogva, hogy a kegyetlenség a novellák, elbeszélések viszonylagos rövidsége miatt nem tud annyira kínzóan és fájóan hatni, mint a regények (világa). Persze, a rövidség egyebekben meg jó: míg a regénynél lehet témázni és hosszú oldalakig mellékúton haladni, majd visszatérni a fősodorba, addig a novellánál nincs mód és nincs lehetőség hibázni: egyetlen rossz mondat, fölösleges sor vagy akár szó elronthatja az olvasói élményt, mert azért mondjuk ki, ezeknek a novelláknak az olvasása minden szempontból élmény. Nem csupán azért, mert ezt a fajta brutalitást és ezt a hangot sehol máshol nem találjuk meg (vagy csak nagyon kevés világirodalmi helyen), hanem azért is, mert Ketchum mesteri novellista: mindent tud a sűrítésről, az ütemről, a váratlan lezárásról, a kevés szereplőről, meg hát a novella összes további jellemzőjéről. Mindent tud erről, kisujjában van, és nem is tételezi ezeket (ahogy posztmodern módon szokás), hanem egyszerűen csak használja őket: eszközök neki ahhoz, hogy elmondhassa a világról azt, amit csak ő tud, vagy amit szeretne. (Fontos kiemelnem itt a fordítók remek munkáját is: bár a kötetet meglepően sokan fordították, ugyanazon a hangon és ugyanabban a minőségben szólal meg minden írás – ennek pedig vagy az az oka, hogy Ketchum nagyon jó eredeti mondatokat ír, vagy pedig az, hogy mindegyik fordító remek nyelvművész. Én hajlok arra, hogy mindkét ok egyszerre van jelen.) 

A könyv horrorja „naturista” horror; alig akad itt kísértet meg természetfölötti lény, elvétve bukkanunk titokzatos és megmagyarázhatatlan, ámde rémítő jelenségekre, netán entitásokra… ezek a horrortörténetek jórészt az emberről szólnak. Nem az esendő emberről, hanem a velejéig romlott és gonosz emberről, a kegyetlen emberről, aki a legrosszabb arcát mutatja; és persze az ő áldozatairól is bőven esik szó. (Szerencsénkre és hál’ Istennek egyikben sem olyan terjedelemben és részletességgel, mint teszem azt, A szomszéd lány című regényben, amelye azóta kísért, hogy elolvastam… hogy a Holt idény, az Ivadék és a Friss hús című kannibálhorrorokról már ne is beszéljünk.) Hogy úgy mondjam: nincsenek itt láthatatlan lények, a részletek szinte… kézzelfoghatóak. Már ha a részletek alatt leszakadó, kiomló, le- és szétvágott végtagokat, szerveket és belsőségeket értünk. És mindet belengi a kín bemutatásának és értelmezésének mélabús metafizikája, enyhe (és sosem zavaró) filozofálással körítve, elképesztő tematikai és (kínzás)módszertani változatossággal végrehajtva mindezt. 

A kötetcím messze túlmutat önmagán; a konceptkötet-fílinget és a megkonstruáltságot erősíti az is, hogy ilyen című novella nincs a kötetben, viszont a kötetzáró, Tűztánc című írás (és persze a gondos szerzői előszó) azért ad némi támpontot: „Van egy ilyen rész az Ószövetségben, egy prófécia, talán Izajástól. Sok tizenkilencedik századi naiv festő választotta témájául. Edward Hicks, Henri Rousseau. Van az a bukolikus jelenet, amikor egy oroszlán egy ökör pofáját szagolgatja, egy farkas fekszik a bárány mellett, párducok a kecske mellett, ilyesmi. Csak egy sorra emlékszem belőle. »…és egy kisfiú terelgeti őket«. Általában gyerekek is szerepelnek ezeken a festményeken. Békés királyság. Érdekes.” 

No de mutassak is valamit; íme, egy nem annyira jellemző, de mégis szívemnek igen kedves rész: „Figyelte, ahogy a férfi a kabátzsebébe csúsztatja a gumiszalagot, majd hátradől a székében, és olvasni kezd, és észrevette, hogy nem töri meg a könyv gerincét – legalábbis nem jobban, mint amennyire az eleve nyúzott könyvé volt, amely már kézről kézre járt. Tehát tényleg egy olvasóval akadt dolga. Tudta, hogyan kell bánni egy puha fedeles kötettel.” (Ezek a mondatok önmagukban az első tíz kedvenc íróm közé sorolják Ketchumot, mert én is ugyanilyen óvó gonddal olvastam… például az ő könyvét is.) 

Aztán nézzünk meg egy (ugyancsak erős) novellaindítást: „Az éjszaka szuroksötét volt, és csendes. A tábortűz pattogott, a kézről kézre adogatott palackban lötyögött a bélrohasztó whisky.” Valamint egy erős középkezdést: „Az emeleti hálószobában a meleg, nedves San Diegó-i sötétség úgy tapadt a szobához, mint használt frottírzokni a szutykos lábfejhez.” Vagy egy összegzőképességű lényeglátásról tanúságot tevő részletkét: „Én pont befejeztem a Woodstockról szóló fotóriportomat, ahol négyszázezer fiatal kapott két kézzel a béke, a szeretet, a drogok és a zene után a forgalmi dugók, az eső, a sár és a borzalmas higiéniai körülmények három napon át tartó, idilli rémálmában.” Figyeljük meg továbbá a már szinte bon mot-szerű filozófia lenyomatait: „A biztonság viszont relatív fogalom. Próbáljuk csak megmagyarázni annak az egy vadlúdnak a harminc közül, aki a többiekkel együtt felrebben a tótól, és egy vadász éppen őt szedi le az égből, hogy statisztikai szempontból biztonságban volt.” Illetve: „Emlékszem, hogy felemlegette az egyre növekvő élettartamot, hogy manapság már több évet töltünk egészségesen, életerősen. Aprócska léptekkel haladunk a megfelelő irányba, mondta.  A középkorban már az is szerencsének számított, ha az ember megélte a harmincat. A szüleink akár a hetvenet is betölthetik. És ott a szaporodási vágy. Minden egyed törekvése az öröklétre, ami meglehetősen szánalmas, de egyelőre nincs jobb. Azzal legalább átmenthető a génállomány, és így fajként időt nyerünk, hogy tökéletesítsük a dolgot.” 

Bővelkedünk a morbid humorban is: az orrvérzésben szenvedő ember kapcsán például ezt olvassuk: „Másfél centi széles, négyzet alakú, harmonikaszerűen hajtott, vazelinnel bevont gézszalag, amelyből másfél méternyit szorosan összepréseltek és mélyen benyomtak az orrába. Utána egy másik tamponszerű gézcsomó következett, ezt zsinórral lehetett kihúzni. Ezután egy Foley-katéter nevezetű valamit használtak, ami lufiként fújódott fel. Majd még másfél méternyi hajtogatott gézszalag. És egy újabb gézcsomó. Fogalma sem volt, hogy ilyen sok hely van az arcában.” 

Émelyegnek már? 

Akkor itt egy hullaleírás: „A harmincas évei közepén járhatott, véltem. Vékony, sötét hajú és izmos férfi volt. Farmert és Dallas-pólót viselt. Egyik szeme tágra nyílt, a másik félig lecsukódott. Az álla leesett, a szája tátva. A homoki rákok imádnák. Bemásznak, kimásznak. Éreztem, ahogy a gyomorom görcsbe rándul, a számnak savas íze lett.” És még egy bekezdés az élőhalottakról: „Aznap éjjel, amikor a holtak feltámadtak, a férfi nehezen kapott levegőt, úgyhogy korán lefeküdtek aludni, és a híradót sem nézték meg, bár egyébként is utálták a híradót, és valószínűleg szándékosan kihagyták volna. És éjszaka sem riasztotta fel őket semmi. A férfi nem lett jobban másnap reggelre, továbbra is fulladt, amikor John Blount feljött a lépcsőn a lakókocsijuk bejáratához, hogy beugorjon hozzájuk egy kávéra, mint általában hetente kétszer-háromszor, és megharapta Beatrice-t a kulcscsontja felett, ami viszont egyáltalán nem volt szokása.” 

Igen, az irodalom teremtett világ, a maga belső, saját és sajátos törvényeivel és törvényszerűségeivel. Ezt mondogassuk magunkban, miközben olvassuk, mert valóságnak azért durva lenne… De Ketchum képes meggyőzni majd’ minden esetben, hogy ez „csak” irodalom. Hála legyen a mennybéli békés királyságnak (is). 

Jack Ketchum: Békés királyság. Fordította: Ács Eleonóra, Ballai Mária, Bogár Levente, Farkas Veronika, Juhász Viktor, Molnár Berta Eleonóra, Neset Adrienn, Tapolczai Pál, Sepsi László, Urram Tamás. Agave Kiadó, Budapest, 2026.