Miután stanc up comedy-s fellépései után az új Hofinak nevezeték, nem járunk messze attól, ha kötete, a most megjelent Addig sem iszik című könyvtől fogva úgy is jelzőzzük Bödőcs Tibort, mint az új Karinthyt. A kötet természetesen már előhírében is nagy érdeklődést váltott ki, hiszen a szerző – gondolom ez nem titok – pályafutása csúcsán van, s ahogy mondani szoktuk: most minden szempár reá szegeződik, avagy, amit csinál, mond, mutat, alkot, arra a lehető legtöbb ember odafigyel. Tegyük ezt mi is!

Kép forrása

Mi, akik a publikum vagyunk, nem tudjuk, hogy készülnek a stand up comedy előadásai. Nem tudjuk, miként készül el egy-egy est, hogy születnek a poénok. Persze néha megkérdezik Bödőcs Tibort is, de gondolom ezt nem lehet csak elmondani, maximum egy újabb geget gyártani belőle: na, így készül a magyar humor ma, lássátok. Azt viszont tudjuk, hogy készül a könyv, a szerzőnek akár így, akár úgy (technikailag valahogy) le kell ülnie egy asztalszerűség mellé és ott írnia kell. (Esetleg diktálni, ahogy a legenda szerint néha Rejtő Jenő tette.) Szóval Bödőcs Tibor írt egy könyvet, melyben neves külföldi és magyar irodalmi nagyjaink (főként prózaírók) közül válogatott. Saját jellegzetes, parodisztikus és mégis erősen realisztikus rajzolatát adja elénk. Bödőcs mindent parodizál, önmagát is, hiszen micsoda irodalmi bédekker az, ahol – és itt idézem őt – „Bajszosok”-ra, „Budapestiek”-re és „Nem Balett-Táncosok”-ra osztja fel az által bemutatandó írókat? A szerző tehát sem önmagának, sem az általa tollhegyre tűzötteknek nem kegyelmez és a burcsák (magyarul: murci) erejét felülmúló, maró humorral szedi le az ostoba sallangot a kultúrmázról. S ahogy Bödőcs tolla alól emígyen lehámlik a pátosz a klasszikusokról, a humor savfürdőjéből kiemelkedve emberi, kedves, esendő önmagunkra is rápillanthatunk. A szerző olyan örökbecsűeket pingál bohóccá könyvében, mint a sokak által rendkívül nagyra tartott Kosztolányi Dezső, Márai Sándor, Hamvas Béla, Bohumil Hrabal, Bereményi Géza, Krúdy Gyula, Ernest Hemingway, Krasznahorkai László, Rejtő Jenő, Ottlik Géza, Örkény István vagy Kertész Imre. Ugyanakkor mindezt csak úgy teheti, ha műveltsége is érti és érzi ezen nagyok lényegét, mélységük eredetét. Karikírozása semmit és senkit sem kímél, de valahogy úgy, hogy minduntalan mostani, 21. századi önarcképünkbe láthatunk bele, nemcsak a klasszikus írók paródiagyűjteménye ez, de a klasszikusokat olvasóké is. Egyszerre torzulhat arcunk a brutális poénokat olvasva a gúnyosnak tűnő, de valójában nagyon is intellektuális háttérből származó kultúrattasé-szerű hozzáállásból, és attól, hogy ezeket a művészeket eddig mi miért nem láttuk így, ebben a végletesen kifacsarodott, viccesen és eredetien emberi voltukban? Ne mondjuk ki a választ!