Amikor a Wikipédia internetes lexikon lapjaira feltették Véghelyi Balázs író, költő, szerkesztő és zenész életpályáját, számos és kiterjedt foglalkozási területe mellett egy fél mondat erejéig megjegyezték: „kutatja a magyar dalszövegírás történetét”. Nos, a kutatás egyfelől beérett, hiszen Véghelyi megírta és kiadták Zene nélkül című kötetét. A magyar popzenei dalszövegek fejlődéstörténete hiánypótló kiadvány, kellett már, mint egy falat kenyér.

Kép forrása

Talán nincs is olyan magyar ember, aki ne tudna idézni legalább egy, de jó esetben akár egy egész csokor magyar dalt, vagyis annak dalszövegét. A magyar dalszövegről azt kell tudni, hogy szélsőségek jellemzik: vagy bántóan bugyuta és egyszerű, mint a faék, vagy túl filozofikusan és megmondósan szájbarágós. Na, jó, vannak teljesen klassz dalszövegek is. Vélhetően ez utóbbiak miatt ragadott tollat, avagy klaviatúrát Véghelyi Balázs, akinek amúgy jobb dolga is volt/van, hiszen számos módon alkot: prózát és verset, esszét és gyerekverset is ír, de van, hogy megzenésít és akkor elő is adja. A magyar popdalszövegek kultúrtörténetének megírására, azt hiszem, mégsem vetemedett, de lehet, hogy az általam is vázolt okok miatt (és most ne idézzük Fábry illetve Puzsér mester egy-egy igen csak maróan gunyoros dalszövegkritikáját, melyekkel pont a helyükre tették a honi szerzőket). Véghelyi Balázs annyi előnyt még adott is magának a téma megközelítésében, hogy fejezetekre bontotta a népdaloktól napjaink slágerlistájáig tartó nem kis időszakot. Az egyes fejezetek aztán végül is egy-egy adott korszakról szólnak, a dalszövegek értelmezésében, azokon átszűrve. Izgalmas, tartalmas, intelligens és bravúros elemzés, hogy a humorról és művészeti értékelésről már ne is beszéljünk. Firnyákos kötet, annyi szent.