A református egyház szertartása szerint, az Óbudai temetőben helyezték örök nyugalomra szerda délután Csoóri Sándort. Utolsó útjára elkísérték családtagjai, pályatársai, tisztelői, közöttük a kormány képviseletében Orbán Viktor miniszterelnök és a kabinet több tagja, illetve Boross Péter volt miniszterelnök.

Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere búcsúbeszédében kiemelte: ha a 21. század magyarjai erős közösséget akarnak alkotni, akkor újra élniük kell a népi hagyományt, nem valamilyen foszladozó nosztalgiából, hanem mint a megmaradás és gyarapodás egyik fontos zálogát. A miniszter szerint mégis elmaradt a katarzis: a közös megérkezés a demokráciába, a megtisztulás élménye, s a közös alapról indulás akár sokfelé is. Csoóri Sándor kérdését idézve úgy fogalmazott: Lehet olyan demokráciára bármit is építeni, mely együtt él a vérbírókkal?
„Életem egyik nagy ajándéka, hogy (...) odakerülhettem a közelébe; meghallgatott, kíváncsi volt rám, hallgathattam és hallgathattunk, együtt aggódhattam azokkal, akik szeretik. Belenézhettem távolodó tekintetébe, foghattam haldokló kezét” – emlékezett Balog Zoltán. Csoóri Sándor élete önálló műfaj, érdekcsoportba, osztályba, politikai táborba nem sorolható létezés. Még akkor sem, ha mindig a magyarokkal volt – búcsúzott a nemzet művészétől az emberi erőforrások minisztere.
Csoóri Sándor a kommunista diktatúra idején nem a zsarnokság túlerejét mérlegelte és nem az elnémulást választotta menedékül, hanem az igazmondást, mert egy magyar költőnek ez a dolga – fogalmazott Kósa Ferenc Kossuth-díjas filmrendező, az alkotó barátja. Ki kell csikarnunk a történelemtől a szabad gondolkodás és az igazmondás jogát, nincs más választásunk – idézte fel Kósa azt, amit a hatvanas évek elején, első találkozásuk során mondott neki a költő.  Hozzá tette, Csoóri szerint az írónak nem részvétre vagy rokonszenvre van szüksége, hanem az olvasó szabadságára és szabadnak lenni annyi, mint mást felszabadítani.
Bogárdi Szabó István református püspök búcsúbeszédében arra emlékezett, hogy Csoóri Sándor egész életében szerette az „egybegyülekezést”, és most, holtában még egyszer egybegyülekeznek tisztelői, hogy megadják számára a végtisztességet. Felidézte, hogy néhány hete, amikor meglátogatta Csoóri Sándort a kórházban, megkérdezte tőle, hogy harci vagy vigasztaló zsoltárt olvasson-e fel számára. Önkéntelenül is harci zsoltárok felolvasásába kezdett, de a nagy beteg alkotó végső, elrettentő erővel vigasztalót kért. A püspök a nagy magyar őrállónak nevezte a költőt, aki egyszerre volt próféta, apostol és tanú, aki akkor is szeretett itt élni, amikor az országot nem úgy rakták össze, ahogy ő szerette volna.