Az egyik legnehezebb, ugyanakkor sokakat érdeklő témáról, az eutanáziáról írt riportkönyvet Bérczes Tibor író, műfordító. Az Élni és élni hagyni című kötet a tizenöt éves holland tapasztalatok alapján járja körbe a témát, s próbál tanulságot megállapítani, következtetéseket levonni.

1981-ben még mindenféle komolyabb píszís közbeszédes, médiakommunikációs lefojtottságtól mentes időszakban készült el Richard Dreyfuss főszereplésével a Mégis kinek az élete? című filmdráma, melyet idehaza is nagy sikerrel vetítettek a mozikban, illetve adták elő – többnyire Huszti Péterrel a főszerepben – a színházi változatot. A darab témája az eutanázia, az önként vállalt, kegyes halál volt, a történet szerint egy olyan szobrászművésznél, aki autóbaleset következtében nyaktól lefele lebénul, így alkotói és emberi élete teljesen elértéktelenedik, folytathatatlanná válik számára. A film – hasonlóan az Esőember által kiemelt autistákhoz – ráirányította a széles közönség figyelmét az eutanáziára. A „kegyes halál” ezt követően lett sok fórumon közkedvelt téma, számos vita indult meg a társadalom legkülönfélébb szintjein arról, hogy az elviselhetetlen szenvedéssel sújtott betegek kérhetik-e az közvetett vagy közvetlen öngyilkosságot.
Bérczes Tibor könyvében – melynek alcíme: Beszélgetések a holland eutanáziagyakorlatról – az a jó, hogy ő már a legliberálisabb törvénykezés által engedett gyakorlat alapján részletezi a kialakult helyzetet. Maga a szerző is bevallja kötetében, hogy a „kegyes halál” alkalmazása és megítélése két alapvető dologtól függ, mégpedig a beteg és az érintettek közötti kapcsolatától valamint a beteg és az érintettek világnézetétől. Nos, valahol ezt mindig is tudható volt, ugyanakkor a kötetben szereplő adatok, tanulmányfejezetek, interjúk, elemzések rámutatnak magának az eutanáziának a legbelsőbb világába, ahol valahol minden nagyon különös hangsúlyt kap, valahol úgy, ahogy maga a szerző is fogalmaz egy helyen, amikor azt írja, hogy kötete azokról szól, akik éltek, vagyis haltak az eutanázia törvény adta lehetőségével. Ez a nyelvi képzavar is jól mutatja, hogy mi is az eutanáziáról szóló társadalmi vita veleje, mely szerintem alapvetően az emberi lét értelmének számonkérése azoktól, akik alanyként vagy hozzátartozóként foglalkoznak a „kegyes halállal”. A kötet egy helyen rámutat a halál közeli állapot már-már misztikus szférájára, melyben az alaphelyzet az, amikor az ember által pontosan sosem ismert vég helyett egy majdnem percre pontosan ismerhető exitálási időponttal kell számolni, sőt, elszámolnia. Éppen ezért érdekes a kötet, mert egyrészt megadja a válaszokat a jó-e az eutanázia kérdésre, másrészt nem adja meg azzal, hogy újabb és újabb kérdéseket indukál.