Már nem emlékszem egészen pontosan, mikor láttam először Bégét. Valami rémlik, egy göndör hajú, szép szőke lánnyal járt, többször láttam őket a Pesti Barnabás utcai épület folyosóin; szorosan egymás mellett mentek, kissé hasonlítottak is, olykor összekulcsolták az ujjukat, suttogva beszélgettek.

Talán Végé, vagy a testvére Véa hozott össze minket, az is lehet, hogy valaki más, a nevére már nem emlékszem. A hatvanas évek közepén jártunk, idegenvezetésből söröztem a Bajtársban, a sok közepes miatt ösztöndíjról szó sem lehetett.
Végé, talán Véa azt mondta menjek le a Kárpátiába, megiszunk egy sört, jön Rg is, majd dumálunk, lesz ez, s meg az. Pezsgő, sör és egy pár vicc.
Akkoriban így mondtuk.
– Ismered Rgét? – kérdezte, – naná, mert őt mindenki ismeri.
Azidőben még így hívták, a mostohaapja vette a nevére.
Már nem emlékszem, miről beszélgettünk, biztosan mindenféle lényegtelen, ám akkor – számunkra legalábbis – hihetetlenül fontos dolgokról eshetett szó, Rg csak mosolygott és hallgatott, amikor Végé, vagy Véa felhajtotta a korsó alját és azt kérdezte:
– És a Linczényiről hallottál? Ha nem, akkor Géza elmondja. Mert író, mindent megír és a Linczényit is ő írta. Fejből elmondja.
Géza bíztatóan ingatta göndörfürtű szőke fejét, csak mosolygott, hogy hallgassam. Bólintottam, hát elkezdte: „Linczényiéknél voltam a minap…”
És elmondta végig, én pedig ájultan, elvarázsolva hallgattam a drámai történetet, izgultam, mosolyogtam, amikor mosolyogni kellett és felszisszentem a csattanó véres befejezésnél.
Aztán sok idő telt el. Éjjel nappal találkoztunk, úgy gondoltam, szinte összenőttünk, ahogy illik, magam is megpróbálkoztam az írással, de világos volt, teljesen felesleges; ha tehetségem kevés arra, hogy Bégé legyek, akkor minek az egész lacafaca.
Végigkísértem próbálkozásait, izgalommal vártam első novellája, a Svéd király megjelenését, amelyet egy szatmári stoppos utunkon vetett először papírra (a füzetbe). És az első kötetét. Meg a filmét, az Eldorádót.
És a finom ebédek a nagyapjáéknál a Teleki téri szűk lakásban. Sándor bácsi meséi a lóversenyen soha el nem ért pazar sikereiről, a harmincas években.
Emlékszem a szobában egy hatalmas dunyhás ágy volt.
Meg a végeláthatatlan bulik Évánál, Bandinál, Kicsinél. Bridzs Veráéknál Fazonnal, – egy treff konvenció – miközben Illést hallgattunk a Puskin mozi fölött. Meg a balatoni a nyár a V-család rojtos kerekeken álló buszában.
Meg mindent, az egész életet, úgy ahogy van, a fene egye meg.
Hát Isten éltessen Bereményi Géza!