Talán emlékeznek az író rajongóin kívül mások is, hogy két évvel ezelőtt Nyirő József újratemetése kapcsán milyen indulatos politikai síkra terelődött a 20. század első felének híres magyar írójának megítélése. Úgy tűnik Nyirő életének és munkásságának értékelése nyugvópontra ért, most már nem a politikust, hanem inkább újra az írót, újságírót állítják a közönség elé.

Idén jelent meg az Életet tanultunk című Nyirő-antológia, melyben a szerző elbeszélései találhatók. A kiadvány különlegességét adja, hogy ezúttal olyan elbeszélések kerültek összefűzésre, melyeket az író életében nem adták ki, illetve melyek csupán különböző folyóiratokban voltak megtalálhatók, anno. A kötet gondozásáért felelős Lazi Kiadó többek között így ajánlja az Életet tanultunk című könyvet: „A novella Nyirő számára több mint irodalmi műfaj: alkotói módszer, hisz regényeinek szerkezetét is ezekből építette fel. A kötet valamennyi ízes, fordulatos, székely tájnyelven alkotott prózai írása önéletrajzi ihletésű.” Ennek megfelelően úgy gondolom, hogy az új kiadvány irodalomtörténeti szerepén túl irodalomtudományi példatárként is említhető. Nyirő amúgy is a legmélyebb és talán nem túlzással jelzett, legmarkánsabb székely író, aki az erdélyi nép hangján szólalva adja vissza a nyelvben is jellegzetességet mutató tájegység sajátságosságait, kulturális- és néphagyományokhoz, történelmi örökségéltetéshez ragaszkodás világát.

A most megjelent Nyirő-könyv is ugyanazt a feladatot látja el, mint a rendszerváltás utáni többi ilyen: újratanítani a jelen generációknak a zseniális író, újságíró egyéni mesélőkedvéből fakadó stílusát, műfajteremtő alkotói képét. Minden Nyirő József könyv fontos, hiszen a szerző nem könnyű a befogadás és értékelés, elemzés tekintetében. Ezt mutatja, hogy a művek mellett nem áll elégséges Nyirő-monográfia, tanulmány, irodalomtudományi elemzés.