A Tyler Rake effektus, Avagy az alacsony elvárások diadala

MEGJELENT: 2020. május 29., péntek | SZERZŐ: Rónaszéki Rómeó

Adott egy morcos, marcona zsoldoskatona, aki valamilyen okból kifolyólag érzelmileg sérült, valakinek a valakijét elrabolják, a megtervezett küldetés félresiklik egy nem várt fordulat miatt, a szuperkatona főhős szembe megy az eredeti paranccsal és kiderül, hogy nahát, mégis van szíve. Melyik filmre gondoltam? Így van: gyakorlatilag bármelyikre. De akkor hogy lehet az, hogy kijön egy film, nevezetesen a Tyler Rake: A kimenekítés, ami egy leheletnyivel sem több a fentieknél, mégis óriási siker lesz? Vizsgáljuk meg jobban egy kicsit a Tyler Rake effektust. 

Kép forrása

A kezdetek: 8.8
Épp a szokásos filmezős esténket töltöttük a párommal, amikor megláttunk egy új, addig ismeretlen címet a listában (váratlan fordulat: a Tyler Rake: A kimenekítés volt az), valamint azt, hogy a film IMDB értékelése 8.8. Egy ilyen magas értékelés azért felkelti az ember érdeklődését, hiszen a zsémbes és sokszor a minden kamerafordulatban hibát kereső kritikusok nem gyakran törik fel a 8 feletti értékelések perselyét. Emellett egy gyors utánakeresés után az is kiderült, hogy szinte minden nézettségi listán előkelő helyen áll a film a „felkapottak” kategóriában, így úgy döntöttünk, hogy félredobva mindent, belevetjük magunkat Tyler Rake kalandjaiba. És hogy milyen lett a végeredmény? Elgondolkodtató. Rendkívül arculütő volt az élmény, hogy egészen pontosan azt kaptuk, amit vártunk, amivel kezdetben nem igazán tudtunk mit kezdeni, ugyanis nem vártunk sokat, ennek megfelelően nem is kaptunk sokat, de valahogy mégis meg voltunk ezzel elégedve. 
Kezdjük talán azzal, hogy miről is szól maga a film. A mű egy képregényadaptáció, de itt még senki ne kapcsolja ki a számítógépét, ugyanis nem Marvel-i értelemben (még akkor sem, ha a főszereplő a Thort alakító Chris Hemsworth). Sehol nincsenek ugyanis szuperhősök és szupergonoszok, meg emberfeletti képességek, pusztán egyszerű emberek püfölik egymást minden létező módon két órán keresztül. A mű alapjául szolgáló mű a „Ciudad” címet viselő képregény Ande Parks, Fernando Leon Gonzalez, illetve Anthony és Joe Russo tollából, amelyben emberrablók fogságba ejtik egy gengszter lányát, Eva Rochet Paraguayban, hogy aztán tettük miatt meghaljanak a kíméletlen zsoldos, Tyler Rake kezei (illetve fegyverei) által. A képregényalapnak az is érdekessége, hogy a Russo testvérek a rajzolt mű mellett a filmnél is közreműködtek, produceri szerepkörben. A Marvel fanoknak pedig egészen biztosan nem ismeretlen a nevük, hiszen munkájuk elengedhetetlen volt az MCU felépítésében. A film rendezői székében pedig Sam Hargrave ült, aki eddig kaszkadőrként, illetve kaszkadőr-koordinátorként kereste a kenyerét. Ennek fényében a John Wick filmek rajongói is izgatottak lehettek, hiszen pont ugyanezt a pályát futotta be Chad Stahelski is, aki azután elképesztően szépen megkoreografált akciójeleneteket rakott Keanu Reeves köré. Ez tehát egy működő képletnek tűnik, így számíthattunk arra, hogy akcióból ezúttal sem lesz hiány. És ez valóban így is lett. 

Kép forrása

Ragadjunk tehát fegyvert
A film története ugyanaz, mint a képregényé, ám a helyszín ezúttal Dakka, Banglades fővárosa, ugyanis a helyi rosszfiú drogbáró valamiért úgy gondolta, jó buli lesz elrabolni a börtönben ülő és elszegényedett indiai drogbáró fiát, ifjabb Ovit, hogy aztán váltságdíjat kérjen érte, amit, mint kiderült, az indiai kollégája nem tud kifizetni. Hogy pontosan miért akarta a bangladesi drogbáró összeakasztani a bajszát az indiaival, az bántóan nem derül ki a filmből, mint ahogyan egyébként nagyon sok más lényeges infó sem. Idősebb Ovi tehát finoman megkéri a főfogdmegjét, az ex-kommandós Sajut, hogy fizesse ki a váltságdíjat a nemlétező pénzéből, vagy valahogy oldja meg a fia hazajutását, máskülönben neki sem kell többet a családja miatt aggódnia. Saju pedig természetesen „ismer egy embert, aki segíthet”. Ezekből az alkotóelemekből épül fel a film, egyébként elképesztően botegyszerű cselekménye, ami a néző érzése szerint gyakorlatilag csupán egy ürügy, vagy egy szükséges, gyorsan letudott magyarázat, hogy a képernyőn látható alakok most akkor miért is verekednek egymással két órán keresztül. És hát harcból bizony nincs hiány, ez pedig a film legnagyobb erőssége. Érzésem szerint valószínűleg a következő párbeszéd játszódhatott le a forgatókönyvírók és a producerek között:
„ -Milyen jellegű akciójeleneteket akartok a filmbe? 
- Igen.”

A kétórás játékidő ugyanis gyakorlatilag minden létező akcióformát felvonultat, amire csak szüksége lehet a nézőnek. Lesz itt pisztolyos, gépfegyveres, puskás, mesterlövészes puskás, rakétavetős lövöldözés, késes párviadal, verekedés puszta kézzel, motoros-, autós-, kamionos- és persze helikopteres üldözés, valamint robbantgatások rendkívül széles tárháza. Hál’ Istennek a készítők végül valószínűleg hosszas gondolkodás után lemondtak a hadihajós és a tengeralattjárós üldözésekről, valamint a műholdas lézerfegyverekről, mondván, talán ennyi is elég lesz. Mert elég lett. 

Kép forrása

Tyler Rake vs az egész világ
A film fő csúcsjelenete egy nem kevesebb, mint nettó tizenkét percen keresztül tartó üldözés, amelyben lényegében Tyler Rake, oldalán a frissen kiszabadított ifjabb Ovival menekül, gyakorlatilag egész Banglades elől. Ebben a tizenkét percben pedig szintén van minden. Menekülünk tetőkön, szűk panel-folyosókon, emberek lakásaiban, az utcán, sőt még a csatornában is. Csak bírjuk követni, ugyanis a tempó félelmetesen nagy, így gyakran kaphatja magát azon az ember, hogy pár perce már elfelejtett levegőt venni. Fontos azonban, hogy mindezek ellenére ez az akciómennyiség valahogy mégis befogadható. Nem üli meg az ember gyomrát és nem akarjuk megállítani stop gombbal a filmet, hogy hőseink végre pihenhessenek pár másodpercet. Nem. Inkább csak élvezettel merülünk bele és reménykedünk, hogy a következő sarkon balra fordulva már tényleg kicsit nyugiban leszünk. De persze nem így lesz. A befogadhatóságot egyébként az is segíti, hogy az akciójeleneteknél nincsenek Matrix-, Kingsman- és társai-féle szuperlassítások, csilivili kamerarángatós effektusok, meg szuperzoomok. Az egész valós időben megy, gyorsan, de remek vágással valamelyest megkönnyítve. Ettől pedig valahogy az összes harc képes arra, hogy a szó lehető legpozitívabb értelmében „nyers” legyen.
A film egyébként másik kimondottan nagy pozitívuma, hogy a főhős szuperkatona karaktere is befogadható. Természetesen mint ahogy az ilyenkor értelemszerűen lenni szokott, Chris Hamsworthot is rendkívül jól védi a „főszereplő vagyok-pajzs”, amely a golyók nagy százalékát eltéríti, de a többi tucatakciófilmmel ellentétben itt kedvenc főkatonánk mégis folyamatosan szedi magára a sérüléseket, mozgása lelassul, reflexei tompulnak, egyre hangosabbakat nyög, és elhisszük, hogy ezt a fazont a végén már tényleg csak a hátizsáknyi fájdalomcsillapító tartja össze, amit úgy fogyaszt mint más a mentolos cukorkát. Ez a folyamat pedig a végén teljesedik ki igazán, de erről a szpojlerek elkerülése végett most egyelőre elég is ennyi. Mindezek mellett a film azon a fronton is megpróbálja átadni nekünk a gondolatot, hogy Tyler Rake is ember, hogy érzelmi viaskodást, és emberi tragédiát ad neki, ám ez a szál rendkívül gyorsan élettelenül hullik porba. Szerencsére azonban ezt valószínűleg a készítők is pusztán amolyan „kötelező köröknek” gondolták, ugyanis miután ráerőszakoltak néhány műanyagkönnyet Chris Hamsworth karakterének arcára, inkább gyorsan újra belevitték egy bunyóba, hogy visszatérjünk a rendes kerékvágásba. Bár nem nézett ki túl jól, de a főhős esetében még legalább elmondható, hogy megpróbálkoztak valamilyen karaktermélységgel. A mű főgonosza esetében ugyanis sajnos ennek a töredéke sincs meg. Ami Ashif, a bangladesi drogbáró ugyanis egy elképesztően üres és felszínes karakter marad a legvégéig. 

Kép forrása

6.7, avagy a magas elvárások bitófája
No igen, és akkor jöjjön a lényeg. Feltételezem a fenti sorok olvasása után mindenki értetlenül nézi a jelenséget, hogy ez a film mégis hogyan kaphatott 8.8-as értékelést. Nos úgy, hogy a filmben kezdetben nem csalódott senki. A mű óriási erőssége ugyanis az, hogy egy másodpercig sem akar több lenni, mint ami. Egy botegyszerű, lineáris, ám rendkívül látványos, jól megkoreografált és pazar harccal telepakolt akciófilm. Pontosan az, amit előzetesen vártunk tőle. Fontos szempont, hogy a mű egy Netflix film. Ez pedig rengeteget számít, hiszen a Netflix filmek gyakorlatilag a minőségi középszerűség magasiskolái. Ha leülünk egy Netflix film elé, akkor nem várjuk, hogy megváltsa a világot, mert tudjuk, hogy nem is fogja. Egy kellemesen minőségi szórakoztatást várunk tőle két órán keresztül, és általában ezt is kapjuk. Pontosan ugyanígy állhatunk fel a Tyler Rake: A kimenekítés elől is. Helye lesz a filmnek a történelem legnagyobbjai között? Egészen biztosan nem. El fog minket gondolkodtatni? Szintén nem. Fog bármi újat mutatni nekünk? Nem, még ez sem. Ellenben: tökéletesen képes arra, hogy elszórakoztassa azokat, akik egy kellemes, kétórás kikapcsolódásra és akciókra vágynak? Teljes mértékben! A kimenekítésnek tehát valójában ebben rejlik az ereje. Hogy keveset ad (de azt tökéletes minőségben), ám ez egyáltalán nem baj, hiszen keveset is várunk tőle. A Tyler Rake tehát gyakorlatilag nem más volt, mint az alacsony elvárások diadala. És hogy ebben a mondatban mi a múltidő oka? Az, hogy ezt a gondolatot tökéletesen alátámasztja az a jelenség is, hogy amint a film 8.8-as IMDB értékelése miatt rendkívül széles körben elterjedt lett, és az emberek már nem úgy ültek le elé, mint egy sima egyszerű Netflix film elé, hanem mint egy a jelenleg egyik legfelkapottabb, remek értékeléssel rendelkező, ergo biztosan nagyon jó film elé, láss csodát: az értékelése hirtelen óriásit zuhant, hogy elérje a jelenlegi, mindössze 6.8-as pontszámot. És, hogy ez baj-e, vagy ettől rossz film lesz A kimenekítés? Egyáltalán nem! Egész egyszerűen csak a helyén kell kezelni.
Megosztás