„Egész héten esett a hó, és szép fehér takaróval borította Pettson háza táját. A környező mezők és legelők is puha lepelbe burkolóztak, a fák ágaira pedig mindenütt fehér csík telepedett. Igazi karácsony előtti hangulata volt a tájnak. 
Pettson és Findusz épp ebédelt, és közben az ablak előtt szállingózó hópelyheket figyelték. 
- Nemsokára itt a karácsony – mondta az öreg. 
Findusz lyukat formált a karmaiból, és átnézett rajta. Úgy csinált, mintha hópelyheket fogdosna.
- Milyen nemsokára? – kérdezte, miközben elkapott egy pelyhet. 
- Huszonnégy nap múlva.
A kandúr összerezzent, és ijedten rábámult az öregre. 
- Nem baj, hamar eltelik, addig még úgyis sok dolgunk van: meg kell sütnünk a mézest, kitakarítanunk, kivágjuk a karácsonyfát, keresünk valami ajándékot…”

Kép forrása

Az igazi Mikulás
Minden év december 6.-án, Miklós napon eljön hozzánk a Mikulás. Az igazi! Ilyenkor a szüleim népes baráti köre összegyűlik egy ürömi családi házban, és egy batyusbál keretében megülik a házigazda nevenapját. Hogy a szülőkhöz tartozó gyereksereg is jól mulasson, segítségül hívják a Télapót. 

Na, de nem ám valami vásári bohócra kell gondolni, aki lufiból hajtogat pudlikutyát a szülinapi zsúrokon! Itt akár három-négy órát is eltelik, mire a Mikulás megérkezik. Minthogy a gyerekekre nagyjából semmilyen nincs hatással nincs a krumplisaláta, a virslisroló és a tokaji aszú, így ezt a viszonylag hosszú időt hangos játékkal, fel-alá rohangálással, és maratoni bújócskázással ütik agyon. Miután a hunyó mindenkit megtalált, tíz-tizenöt gyermekarc préselődik a zúzmarás ablakhoz, és árgus szemekkel fixírozzák a környékre telepedő sötétséget. Mikor már nagyjából mindenki feladta, egy felnőtt a nappaliba vezényeli a gyerekeket és énekléssel, tapsikolással csalogatják a Télapót. Végül a ködös decemberből előlép a Mikulás, és botjával bezörget a teraszajtón. Ekkorra a nappaliban már minden hely foglalt, sokaknak csak állójegy jut, a nézőtéren feszült csend. A Mikulás leül egy barokkos füles fotelbe, hosszú kampós botját pedig átadja Álmosnak megőrzésre, aki mint egy szelíd krampusz strázsál végig a Télapó jobbján. Álmost azért nevesítem, mert ez mindig, de mindig az ő feladata, hiába múlt már el ő is huszonkét éves. Ezek után minden áldozatot egyesével szólítanak a nevén. A szerencsés odamegy a Mikuláshoz, aki ismerteti a delikvens főbb bűneit. Nekem általában a következőket rótta fel: miért nem veszem fel soha a papucsom, ne piszkáljam a testvérem, és a matematika mehetne jobban is. A közönség ezen persze derűsen kacag, én meg közben érzem, hogy lassan elsüllyedek. Ebben a lelkiállapotban kell elmondanom a verset, amivel már hónapok óta gyötör az Anyukám. Tekintetemet a szőnyeg rojtjaira szegezem, kisebb-nagyobb tévesztésekkel elhadarom a költeményt, és érzem, hogy az a bizonyos kő leesik a szívemről, a közönség pedig elismerően tapsol (standing ovation). Télapó ekkor megkegyelmez, és előhalássza puttonyából az ajándékot. Elégedetten ülök vissza a helyemre, és érzem, hogy olyan könnyű vagyok, mint egy hópihe. Most, hogy túl vagyok a nehezén, már én is kezdem élvezni a műsort, és jól szórakozom a többiek „nyomorán”. Szerencsére a Télapó nem kivételez, kicsik és nagyok mind sorra kerülnek, legyen valaki egy esztendőn innen vagy akár hatvankettőn túl.  

Kép forrása

Kilépő és álszakáll
Ám egyszer megesett az, amire senki nem mert gondolni: ilyen-olyan okoknál fogva elmaradt az ünnepség. Na, most mi lesz? – öntötte el a szüleimet a jeges rémület. Hárman vagyunk testvérek, akkoriban volt köztünk egy nagyon kicsi, egy kicsi, meg egy kicsit nagyobbacska. Szegény szüleink törték a fejüket mindenféle hazugságon, de a szívük mélyén tudták, hogy sem én, sem a testvéreim nem vagyunk olyan naivak, hogy elhiggyük: a Mikulás idén nem ért rá. Muszáj volt valamit kitalálniuk, hiszen nem kevesebb forgott kockán, minthogy a sokéves, jól felépített hagyomány visszamenőlegesen is hitelét veszti. 
Szerencsére az Apukám végül megoldotta a helyzetet: felbérelte a környékbeli Józsi bácsit, aki Rex nevű kutyáját szokta sétáltatni az utcánkban. Szóval az öreg némi készpénzért cserébe hajlandó volt jelmezbe bújni, és bezörgetni hozzánk december 6.-án. Gyanúsnak persze gyanús volt, de azért elhittük, hogy ő a Mikulás. Viszonylag gyorsan lezavarta az előre ismertetett kűröket. Már épp menni készült, mikor az Apukám úgy gondolta megkínálja egy kilépővel, „Télapó, igyon egy rövidet!”. Télapó nem igazán ellenkezett, viszont egy laza mozdulattal felhajtotta műszakállát és legurította a szeszes italt, majd megköszönte és angolosan távozott. Mi meg ott ülünk a testvéreimmel, mint három dermedt veréb, szemünkben a szörnyű felismeréssel, hogy ez bizony nem a Télapó, hanem a szomszéd Józsi bácsi, aki a Rex nevű kutyáját szokta sétáltatni az utcánkban. 
Ezzel a személyes kis történettel arra szerettem volna rávilágítani, hogy a Mikulás az egy kardinális kérdés, kiváltképp, ha az ember még gyerek. Gondolom, a kedves olvasók ezen megállapításomon most mind megdöbbentek. 

Kép forrása

Mesés advent
Sven Nordqvist Lesz nemulass, Findusz! című meséje is a Télapó témát járja körül. A történet Findusz, egy kismacska kálváriáját mutatja be, aki ígéretet kap gazdájától az öreg Pettsontól, miszerint idén karácsonykor meglátogatja őt a Mikulás. A kezdeti lelkesedést hamar felváltja a türelmetlen várakozás, hiszen Findusznak rá kell döbbenie, hogy az a bizonyos huszonnégy nap karácsonyig rengeteg idő, főleg egy ilyen kicsiny állatnak. A kandúr frusztráltságát csak tetézi, hogy Pettson titkolózik, és folyton eltűnik a műhelyében egy állítólagos találmányon pepecselni. Persze Findusz nem is sejti, hogy Pettson egy mozgó-beszélő bábun dolgozik, aki majd karácsonykor meglátogatja Finduszt a Télapó képében. 
A Lesz nemulass, Findusz! jóval hosszabb, mint az eddigi Pettson és Findusz könyvek. A képek kisebbek lettek, a szöveg pedig jóval hosszabb. Jól áll a mesének ez az idézőjeles terjengősség. Látszólag jelentéktelen dolgokról is szól ez a történet, de természetesen mindig bájos és sohasem unalmas. A karácsony előtti hetek és teendők részletes leírása rímel a valódi adventi készülődésre, hiszen ennek az időszaknak egyébként is sajátja a hosszadalmas várakozás. Kalendárium ide vagy oda, mint a legtöbb gyereknek, úgy Findusznak is maga az örökkévalóság az a bizonyos huszonnégy nap. 
Valószínűleg ennél a könyvnél keresve sem találhatnánk alkalmasabb esti mesét adventre, a maga tizenhét fejezetével (egy kis felezés, osztás és akár huszonnégy napig is tarthat a mese). A történetben megjelennek a messzi Svédország hagyományai, így például megünneplik Luca napját, a Mikulás pedig 24-én érkezik. Persze gondolhatnánk, hogy ez egy majd okoz egy kis zavart a magyar gyerekfejekben, de a könyv is felhívja rá a figyelmet, hogy a messzi Északon eltérőek a hagyományok, és szerintem sem lesz ezzel különösebb gond. Ami viszont ugyanolyan Magyarországon és Svédországban is, az az izgalom és türelmetlenség amivel Findusz és a gyerekek várják a Télapót (vagy az Angyalt), és az a titokzatosság és igyekvés amivel Pettson és a felnőttek készülnek, hogy meglepetést szerezzenek a gyereknek. 
Nekem az öreg Pettsonról a saját nagyszüleim jutnak eszembe, és az, hogy milyen jó, ha az embernek van valakije, akivel megoszthatja az örömét így, karácsony táján, legyenek a körülmények bármilyen szerények is.