Amikor nagyapám hazajött a hadifogságból azért került az ÁVO látókörébe, mert valaki feljelentette, hogy csendőr százados volt. Ez nagyon nyilvánvalóan nem volt igaz, de hát az ávósok bármikor hajlandóak voltak egy sorállományú karpaszományos híradós honvéd őrmestert, aki megjárta a Don-kanyart is, összetéveszteni egy kakastollassal. A karpaszományos egyébként azt jelentette, hogy a sarzsi megvolt, csak a zsold volt szakaszvezetői. Ezen a kis családi adalékon kívül még annyi kapcsolatom volt a Magyar Királyi Csendőrséggel, hogy a hetvenes évek közepe táján volt egy szomszédunk, aki csendőr volt az antivilágban. Ebből voltak bizonyos kellemetlenségei, ezért igen szordínóban emlékezett meg erről, de egyszer éppen enyhe szalonspicces állapotában futottam össze vele és mesélhetnékje volt. Tíz évesen nem találtam túl érdekesnek a csendőrségi emlékeit, mert azok a hosszú járőrszolgálat kényelmetlenségei körül forogtak. Az azonban élesen megmaradt bennem, hogy nagy fegyelem volt és a parancsnoka, akit harmincöt évvel később is tisztelt, igen szigorú ember lehetett, keményen bánt a legényeivel és a rendetlenkedőkkel is. Viszont a reglama is, meg a csendőrparancsnok is nagyon szigorúan meghatározta, hogy túlzásba nem szabad vinni a dolgot. 

Kép forrása

Csodás nyelvművelés 
Amikor aztán húsz éve egy könyves zsibárusnál megláttam ezt a kötetet, felébredt bennem a vágy, hogy legyen egy ilyen nekem otthon. Most került újra kezembe, minő szégyen, de a Német Demokratikus Köztársaság alkotmányának magyar nyelvű kiadása és a Szovjet Szocialista Köztársaságok lobogóit bemutató orosz nyelvű, nagyon minőségi kiadású könyv között volt kénytelen tölteni az elmúlt tíz évet. De a csendőrség hagyományaihoz híven kitartott.
Nyilván nem szabad elhinnünk azt, amit a marxista történetírás összehordott a csendőrségről, mint ahogy nyilván senki sem gondolja, hogy szervezet kivonhatta magát a történelem eseményei alól és tagjai közt nem akadtak olyanok, akik szörnyű bűnöket követtek el. De ettől még a csendőrség egy működő és kifejezetten élhető társadalom olyan erőszakszervezete volt, amely a kor szokásainak pontosan megfelelt. A rendszer, amely létrehozta, nem volt sem jobb, sem rosszabb a korszak európai rendszereinél, de akár azt is megfontolhatjuk, hogy talán azért mégis inkább érdemes felfele kerekítenünk, mint azokra hallgatnunk, akik csak megvetni akarják a múltat és nem tanulni belőle.
Itt van mindjárt ennek a könyvecskének a lenyűgöző nyelvezete. Szinte átüt a borítón a nyelvművelő szándék, (ami egyébként és állítólag nem látszott a csendőrök nyelvhasználatán).
Bevallom magával ragad a kézikönyv stílusa, amelyet Dr. Miskolczy Ágost budapesti kir. főügyészhelyettes és Pinczés Zoltán m. kir. csendőralezredes a Csendőrtiszti Iskola tanára állított össze és látott el magyarázatokkal. És ne feledkezzünk meg Dr Cziáky Ferenc m. kir. alezredes hadbíróról sem, a m. kir. debreceni honvédtörvényszék vezetőjéről, aki a katonai büntetőjogot ismerteti nekünk. Olyan kiváló, tehetséges emberek ők, akiknek a karrierje legkésőbb hét éven belül véget ért és ha túl is élték a háborút és az azt követő szörnyű időket, nyomorban és a szakmájukból kitaszítva fejezték be az életüket. Az 1945 utáni brutális elitcsere következményeinek mélységei máig feltáratlanok.
A hasonszőrű mai tankönyvek, kézikönyvek nyelvi színvonala sokszor annyira alatta marad a 1945 előtti világ szerzeményeinek, hogy az bizony a korszaknak és szerzőinek nem múló szégyene. A jog alapfogalmait és logikáját olyan világosan hozza a tudomásunkra ez a munka, hogy egyes részei akár ma is használhatóak lennének arra, hogy ifjakkal megértessük egy alig nyolcvan éve még működő, szerves fejlődés útján létrejött jog és igazságszolgáltatási rendszer alapjait. Ne feledjük, Európában a jog történeti fejlődését a második világháború megszakította, Európa keleti felén a szocialista jog torszülöttje rombolt, nyugaton pedig olyan joguralom épült ki, amely magát már a valóság fölé helyezi.

Kép forrása

Társadalomkép a csendőr fejében
Könyvünk (amely ugyebár sajnos második kötet), a bűnvádi eljárási jog alapfogalmaival kezdődik.
„Az emberek békés együttélésének elengedhetetlen feltétele a rend, a nyugalom és a biztonság. Enélkül sem állam, sem társadalom nem létezhetik.”
Újra és újra hangsúlyozni kell, hogy teljesen hamis kép él bennünk a huszadik századi múltunkról.
Leginkább az meglepő, hogy a rendszer maga mennyire kiforrott és mennyire sok eleme köszön vissza a szocialista és a rendszerváltás utáni jogrendszerben is. A nagy különbség számomra az, hogy ezek az emberek – jogalkotók és jogalkalmazók – mintha többet tudtak volna az emberről, mint mi. Igen bölcsen volt, amikor sokkal jobban megbíztak benne és máskor meg még bölcsebben egyáltalán nem bíztak meg benne. De a törvényről is szélesebb látókörrel gondolkoztak, nem hittek benne, hogy az a valóság minden elemét megragadhatja, ezeréves tapasztalat alapján tudták még, hogy mikor kell inkább abban az emberben bízni, aki a konkrét esetet ismeri.
A „Tudomásszerzés a bűncselekményről” fejezetben írtak szerint annak három módja lehetséges: saját észlelet (tettenkapás), feljelentés, illetve bizalmas úton (besúgás vagy puhatolás folytán). Hát nekem ezek a szakkifejezések nagyon tetszenek és sokkal pontosabban ragadják meg a dolgok lényegét, mint például a tettenérés. A csendőrség igen tanulságosan állt hozzá a névtelen feljelentésekhez, azokat nagyon komolyan vette, viszont a névtelen levél írójának személyét is oly lelkesedéssel keresték, mint az abban foglalt bűncselekményt.
A csendőrnek tevékenyen kellett „puhatolnia” az olyan események után, amelyek közbiztonsági szempontból érdekelhetik.
Például meg kellett rendszeresen kérdeznie a közösségi elöljáróságot, hogy cigányok, csavargók nem fordultak-e meg a községben? Felhívnám a figyelmet arra, hogy itt a cigány szó az eredeti (egy korábbi) fő jelentésében szerepel, nem abban, amelyben ma (inkább tévesen használjuk). A korabeli közbeszédben a cigány szó (cigánykodik) viselkedési formákat jelölt elsődlegesen, amelyek elkövetői sokszor voltak etnikai jegyekhez és életmódbéli szokásokhoz (vándorlás) köthetőek. De nem volt feltétlenül pejoratív, hanem inkább ténymegállapító. A korszak irodalmában mindig világossá tették, hogy az adott cigánynak nevezett személy esetén a „címke” negatív vagy pozitív.
Kedvencem még a „feltűnően gondatlan feljelentés” amelynél a felesleges nyomozási költségeket be lehet hajtani az illetőn.
A rémhírterjesztést akkoriban „vészhírterjesztésnek” hívták és semmi sem mutatja jobban, hogy a békeidős hivatkozás a 1931-es bankpánik, ami annyira hasonlít a mi emlékezetes Postabank-pánikunkra, mint egyik tojás a másikra. Abban is, hogy a vészhír végül is igaznak bizonyult…
Azt sem gondoltam volna, hogy létezik tényálladéki bizottság és tényálladéki jegyzőkönyv.
Ha meg akarjuk érteni a jogi, államigazgatási, közszolgálati gondolkozás változását az elmúlt nyolcvan évben, ami nem különösebben nagy idő, elég áttekintenünk, hogy miként gondolkodtak akkoriban a csendőr eladósodásáról.

Kép forrása

A csendőr is ember
A csendőr eladósodását akkor kell vizsgálni, ha ellene feljelentést tesznek, hogy valamilyen tartozását nem fizette ki, illetve, ha az örsparancsnoka jelenti, hogy a csendőr adósságainak összege kéthavi illetményét meghaladja.
„Az eladósodottság csak akkor büntetendő, ha könnyelműségből keletkezett.”
„A csendőrnek az anyagi kötelezettségeit sohasem szabad annyira elhanyagolnia, hogy nála foglalás vagy árverés történjék.” A csendőrt közvetlen elöljárója folyamatosan köteles ellenőrizni, hogy a fenti körülmények bekövetkezése nem fenyeget-e.
A közszolgálat anyagi biztonsága bizony azzal járt, hogy a csendőr anyagi viszonyai teljesen „átláthatóak” voltak a felettesei, a csendőrség számára. Szintén teljesen idegen a mai jogelvektől, de viszont életszerű, hogyha a csendőr családtagja fogadta el a tiltott anyagi előnyt, gyanúsítottként akkor is a csendőr szerepel. „Az a védekezés, hogy hogy a csendőr a családtagjának e cselekményéről nem tudott, nem fogadható el.”
A mai jog individualizmusa nem érti azt meg, hogy egy embert önállóan sosem lehet tekinteni, a Horthy-rendszer csendőrétől elvárták, hogy a családját is nevelje meg úgy, hogy azok megfeleljenek bizonyos elveknek. Számtalan hasonló apró kis csemege található ebben a könyvben, amelyet nem is jogi könyvként, hanem egy világszemlélet, egy kiérlelt kultúra emlékeként kell olvasni. Akkoriban a jog arra reflektált, ami tényleg megtörténhetik a valódi igazságosságra törekedve. De ebből a jogból kiviláglik, hogy mindenki tudta, ez nem fog mindig sikerülni és a lényeg úgy is az eljáró embereken fog múlni, nem a törvény betűjén.  

Kép forrása