A náci drogbirodalom sztorija

MEGJELENT: 2018. január 8. | SZERZŐ: Oxi

„A drogfogyasztás aspektusának szándékos kidomborítása, s ez által egy alternatív történelem megírása volt a cél” – egy hazai kritika egy mondata alapján így összegezhetnénk Norman Ohler (összeesküvéselmélet) író Totális kábulat című új könyvét, melyről a megjelenésekkel összevetve a hazai könyvszakmai sajtó is csak óvatosan írt vagy elhallgatta azt. Persze Hitlerrel, a náci Németországgal és e kettő kábítószeres múltjával nem könnyű szembesülni, vagy akár csak elképzelni is. Pedig a kötetben kifejtett narco-history alapján, a ma legnépszerűbb drogokat a németek, illetve a náci birodalom adta a világnak.   

Kép forrása

Jól sikerült átirat
Norman Ohler Totális kábulat című munkájával nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy újraértelmezi, újratölti a hitleri Németország históriáját. Az átirat jól sikerült, mert bár tény, hogy Ohler mindent a drogokon keresztül láttat könyvében, abban már a mű elején igaza van, hogy munkájával egy fehér foltot tüntet el, hiszen eddig kevesen merészkedtek a nácik drogpolitikájának területére. És valóban, alig-alig találunk olyan írásokat, könyveket, átfogó publikációkat, elemzéseket, melyek a huszadik század első felének németországi drogfogyasztásáról szólnak. A szerző egy helyen így ajánlja könyvét: „A Totális kábulat kíméletlenül nagyító alá veszi a vérszomjas tömeggyilkosokat és az őket engedelmesen követő, – a faji őrülettől és egyéb mérgektől – megtisztítandó népet az utolsó porcikájukig. (…) E tekintetben Hitler állt az élen, de hadserege is bőven el volt látva hódító háborúi során a – ma kristálymet néven futó – metafetamin nevű ajzószerrel.” 

Kép forrása

A Pervitin
A Totális kábulat alapos könyv, annak ellenére is így van – és ezt a szerző is hangsúlyozza a kötet bevezetőjében – hogy abban a kikutatott adatok, tények számos fikciós elemmel vegyítve kerültek tálalásra. Ohler egyrészt hosszú fejezetben taglalja a kábítószerek kialakulásának előtörténetét és nem lepődünk meg (vajon miért nem?) azon, hogy a korábban legális kábító hatású gyógyszereket mind németek találták fel. A drogok kultúrtörténetével indító könyv aztán ráfordul az első világháború mételyéből szabadulni képtelen Németországra, illetve a később egyre jobban izmosodó náci pártra, valamint az első számú vezetőre Hitlerre. 
Az aspektusok aspektuásnak is mondható, hogy Ohler alaposan lerombolja azt a mítoszt, miszerint Adolf Hitler nem csak vizet prédikált, de vizet is ivott, azaz közismerten volt vegetáriánus, azon túl nem dohányzott és nem is piált, melyből az következne, hogy nem is drogozott. Ha hinni lehet a Totális kábulat című könyvben leírtaknak, akkor elmondhatjuk, hogy Adolf Hitler volt kora Timothy Leary-je, drogfogyasztása és a drogok általa való istenítése csak a későbbi amerikai LSD-pápa vehemenciájával volt egybevethető. 
Ohler külön fejezetet szentelt Dr. Theodor Morell és Hitler bensőséges viszonyának, annak, ahogy a korszak nagy injekció-promotere és a Führer szép lassan de biztosan elválaszthatatlanok lesznek. S miként azt is olvashatjuk, hogy a német hadsereg csupán 1940-ben harmincötmillió adagot fogyasztott el a kor népszerű ajzószeréből, a Pervitinből tabletta formájában, úgy arról is hosszas leírást kapunk, hogy Adolf Hitler miként vált fokozatosan drogfüggővé. 

Kép forrása

Alternatív történelmi tónus
A kötet „főszereplője” a metamfetamin nevű szer, melyre – legalábbis Ohler szerint – az egész második világháborús német hadigépezet sikerét építették. És a bírálók szerint Ohler itt téveszt nagyot, amikor a történelemtudomány által immár alaposan letisztázott világháborús fejlemények, események, folyamatok, adatok láncolatában, minduntalan a nácik által államilag ellenőrzött és brutális mennyiségben és minőségben beadagolt drogok háborús történésekre gyakorolt hatását fejtegeti. Ugyanakkor a könyv pont ettől jó, pontosan ettől az alternatív történelmi tónustól, melyben a már ismert dolgok és az Ohler-féle összeesküvés-elmélet-elemek keverednek. A szerző erről így szabadkozik: „Kevésbé tévesztjük meg az olvasót, ha felhívjuk a figyelmét arra, hogy a történetírás a legjobb esetben is (csak) irodalom. Vizsgálatunk tárgyát szokatlan és némileg eltorzított perspektívából fogjuk nézni és reméljük, hogy éppen ez a torzítás segíti hozzá az olvasót a valóság jobb megértéséhez.”



Megosztás