Japán egyszerűen varázslatosan sokszínű és lenyűgözően szeles harckultúrával rendelkezik.
Az emberek legnagyobb része ismeri a szamurájokat, mint régen élt harcosok, akik legendásan jól bántak a karddal. Rengeteg mendemonda övezi múltjukat és kultúrájukat. Szugavara Makoto Japán kardvívó mesterei című könyve viszont éppen, hogy nem a legandák, hanem a tények felől mutatja meg a kardforgatók múltját. 

Kép forrása

Nyers világ
Kik voltak a szamurájok? Mi volt a feladatuk? Miben hittek? Mi lehet az, ami arra késztette őket, hogy minden áron hűek maradjanak feljebbvalóikhoz?
Vannak, akik számára a régi japán harcias szokásai taszítóak, túl nagy szigorral övezettek, és persze elavultak. Aki azonban kedveli, vagy kicsit érti is a keleti kultúrát, az tisztelendőnek fogja találni, mennyi odaadással tudtak adózni ezek a régen élt emberek annak, aki kiérdemelte azt. Mai ember számára talán meghökkentő, mennyire nyers világ volt ez, mennyire hiányzott belőle az érzelmek fontossága, mennyire magától értetődött az önfeláldozás, akar lelki akar fizikai szempontból.

Kép forrása

Kardfrorgatók
A fülszöveg így fogalmaz: „a Kengó olyan személy volt, akinek kardvívó tehetségét elismerte a nép – nem léteztek tárgyilagos ismertetőjegyek arra, hogy valaki méltó legyen a kengo elnevezés elnyerésére. Ehhez a megszólításhoz az kellett, hogy egy nevezetes kardforgató legyőzésével szerezzenek maguknak hírnevet. Az elismerés elnyerésének különböző módjai léteztek, de valójában az összes kengó valamikor az országot járta, hogy párbajok során tökéletesítse vívótehetséget. Azok, akik utazásaik során tökéletes magabiztosságra tettek szert a harci tudás terén, megalapították saját iskolájukat. A kengók számos tanítványukkal együtt dózsókat hoztak létre, hogy ott oktathassák az újonnan alapított iskola tudását. Felesleges mondanunk, hogy minden új iskola megalapítója maga választotta ki utódját. Az Edo-korszak végére (1867) több hétszáz ilyen harcművészeti iskola létezett. Ebből arra következtethetünk, hogy a Tokuvaga-sógunátus alatt rengeteg kardfrorgató mester élt Japánban. Közülük választottam ki néhányat – Cukara Bokuden, a Jagúk, Jamaoka Tessu stb. – akikről viszonylag jelentős történelmi anyagot találtam, és amennyire csak lehetett, ezek alapján írtam meg életük történetét.”

Kép forrása

Mozaikdarabok
Bár engem megfogott a könyv, mégis kénytelen vagyok megírni, hogy hiányzik a belső összetartó ereje. Egyszerűen nincs elég kapcsolat két fejezet között, és egy fejezeten belül sincs két történet között. Olyan, mintha a szerző csupán sztorizgatna, mozaikdarabokat dobálna elénk Japán múltjából. 
Persze azt is hozzá kell tennem, hogy a sodró lendületű mese annyira magával ragadja az olvasót, hogy belemerülve a könyvbe, alig-alig érzékelhetjük a szakadozottságot. 
Hibaitól eltekintve remekül válogatott és történelmileg is pontos könyv, mely – bárki legyen is az olvasója – órákra köti le. Kiharcolta magának az elismerésem, azonban inkább csak azoknak ajánlanám, akik ismereteiket szeretnék bővíteni. Akik felhőtlen szórakozásra, izgalmas kalandregényre vágynak, azok nem biztos, hogy szeretni fogják.