Megdöbbentő mennyiféleképpen lehet szemlélni ugyanazt a kérdést. Sokáig vesszőparipám volt a szellem nemessége, komolyan hiszem, hogy úgy kell viszonyulnunk az emberi gondolat erejéhez, hogy abban megláthassuk az élet gazdagságának teljességét. Mégis egészen másképp tekintek az európai kultúrára, annak értékeire, sarokpontjaira, mint Rob Riemen.

Nexus Institute
Örömmel vettem kezembe könyvét. A szellem nemessége hirdette a cím, majd hozzá tette, némi szomorúsággal: Egy elveszett ideál. S ez a szomorúság eleve gyanakvóvá tett. S ahogy végigpörgettem ujjaim között a könyvet, egyre erősödött gyanúm: egy hamis eszméről ír a szerző.
Félreértés ne essék! Nem a történelem szellemóriásainak jelentőségérben, vagy a polgári kultúra értékeiben – ezek a vezérfonalai a műnek – kételkedek. Hanem abban, hogy a Riemen által megfogalmazott eszme egyáltalán vállalható-e. Szerzőnk ugyanis úgy mutatja be az európai kultúra nagyszerű történetét, mintha az szomorú végjátékához érkezett volna, s nekünk, e csodálatos civilizáció késői utódainak lehetne feladatunk, hogy a múlt kultúrkincseit kétségbeesetten megőrizzük.
Apró, de nem jelentéktelen kitérőként elmondom, hogy Riemen még egy intézetet is létrehozott e célból. Erről néhány évvel ezelőtt így nyilatkozott az Élet és Irodalomnak, miután rámutatott arra, hogy az egyetemi képzésből eltűnt a humanista műveltség, az értelmiségi létezés továbbadásának szándéka, képessége: „gondolkodni kezdtem, mivel lehetne helyettesíteni a hiányzó tudást. A feleségemmel hosszan tanakodtunk, milyen is lehetne az a modern „kolostor", amely persze nem a világtól elzárva, hanem éppenséggel nyitott módon tudná nyújtani mindazt, amit az eredeti értelemben vett elit egyetem tudhatott. Abban biztosak voltunk, hogy szabadnak és függetlennek kell lennie, s hogy ezt nagyon nehéz lesz megteremteni. Nem mondom, hogy nem került majdnem húsz évünkbe, de sikerült. 1994-ben alakult és mára a Nexus Institute egész Hollandiában elismert és fontos helynek számít, és ami ennél is fontosabb, a világ vezető értelmisége - szám szerint öt-hatszáz tudós, művész, író, gondolkodó - vesz részt a munkánkban.”

A beszélgetés művészete
De, ha már a nexust, a kapcsolatot szóba hoztam, hadd kanyarodjak vissza ebből az irányból a könyvhöz, amelynek legfontosabb, szerintem legértékesebb gondolatát már az előszóban megfogalmazza George Steiner. „A humanista értékek feltárása és érvényre juttatása egyének számára, legyenek bár géniuszok, elérhetetlen. Ehhez az kell, amit a beszélgetés művészetének nevezhetnénk, a kifejezés legmélyebb értelmében. Riemen az általa Kirsten Walgreennel együttműködésben létrehozott és vezetett Nexus Intézetben csakúgy, mint e három esszében, a társalgást helyezi a középpontba.  Lenyűgözi őt a párbeszéd, és tisztelettel tekint azokra a gyakran rejtve maradó folyamatokra, melyek az ellenvélemények ütköztetéséből éleslátást formálnak.
Emlékezetében élénken élnek Szókratész dialógusai és szümpozionjai, de Mann Varázshegyének utánozhatatlan intellektuális és affektív vitái is. Amíg a nyelv szabad, amíg beszélgethetünk egymással, van esélye a civilizált viselkedésnek és az igazságra törekvésnek.”
Az eleven vita, az eszmecsere, a gondolatok ütköztetése valóban a megértés legfontosabb eszköze.

Mélység és magasság
Ugyanakkor a magam részéről semmit nem tapasztalok abból a hanyatlásélményből, amit Riemen újra és újra tollhegyére vesz. Három esszéjében háromszor járja körül a témát, mindig új nézőpontok szerint közelítve a szellem nemességének kérdéséhez, problémájához, s közben természetesen elnemtelenedésének folyamatához.
Az izgalmas, és egyébként lendületesen olvasható, hatalmas műveltségről árulkodó, sokszor szellemes tanulmányok azonban minduntalan a végromláshoz konkludálnak, újra és újra arra keresik a választ, hogyan lehetne ismét eljutni oda, ahová a huszadik század elején eljutott az európai civilizáció, oda, amikor a szellem megbecsült értéke volt a mi világunknak. És, ha korábban azt írtam, hamis eszmét kerget a szerző, most ezt is meg kell magyaráznom. Olyan kor, olyan világ, amiről Riemen ábrándozik, soha nem létezett. Optikai csalódás áldozata lett tollforgatónk. A huszadik század második felének rémtörténeteivel – a holokauszttól a Word Trade Center elleni támadásig – illusztrálja aggodalmát, miközben egyszerűen nem hajlandó tudomást venni arról a tényről, hogy a magaskultúra, a szellem nemessége éppen úgy jelen van korunkban, mint ahogyan jelen volt a száz évvel ezelőtti polgári társadalmakban. (Amit mi sem bizonyít jobban, mint az, hogy a Riemen által létrehozott Nexus Intézet létezik és évi egymillió eurós támogatást kap a holland államtól.) Csak persze a marketingzaj, a popkultúra, meg a hétköznapi szórakoztatás látványosabban folyik bele mindennapjainkba, mint annak idején. De ettől még a klasszikus kulturális értékeket nem kell temetni, és nem kell megmenteni. Elég, ha egyszerűen élvezni tudjuk azokat.  

A harcos liberális
Ugyanazt tapasztaltam A szellem nemességét olvasva, mint amit Vargas Llosa látványcivilizációja közben. A zavaró aggodalmaskodás hangjait. Illetve nem egészen ugyanazt. Riemen ugyanis jóval mélyebben ássa bele magát abba a meggyőződésbe, hogy ő és eszmetársai a kultúra utolsó élő alakjai. De erre magyarázat is van. Riemen liberális, a politikai baloldal kemény képviselője, olyasféle ember, mint azok, akik például Trump amerikai győzelme kapcsán az USA végső hanyatlásáról beszélnek. Említett interjújában az egyoldalú, már-már szektás történelemszemléletéről is nyilatkozott: „Magyarország múltja sajnos teljességgel (!) feldolgozatlan. Ahol pedig nem sikerül tisztázni a történelmi események közötti összefüggéseket, és főleg a felelősség kérdését, ott nagyon könnyen félre lehet vezetni az embereket, hiszen nem rendelkeznek megfelelően alátámasztott érvrendszerrel a szélsőségek elutasításához. Ez is a kultúra súlyos hiányából származik…”
Kár, hogy egy ilyen művelt ember ennyire vakon elfogult. Mindazonáltal ajánlom olvasásra a könyvet. Elfogultság nélkül.  

Rob Riemen: A szellem nemessége – Egy elfeledett eszmény
Fordította: Horváth Viktor
Typotex Kiadó 2010