Vargas Llosa szappanoperája

MEGJELENT: 2014. szeptember 4. | SZERZŐ: Rácz András

Nagy, mély és mélyen romantikus tévedés azt gondolnunk, hogy az írók, kivált a nagy írók, akik foglalkozásszerűen találnak meg, és mesélnek el zseniális történeteket, nos, hogy ezek a nagy írók az íráson kívül, máshoz is értenek. Úgy hisszük, hogy az író, aki a lélekhez szól, s a lélekről beszél, aki az embert és környezetét éppen úgy mutatja be, hogy az a bemutatás számunkra valami fontosat, érdekeset közöl, hogy az efféle író – mondom, kivált a nagy író – mindenféle másban is jeleskedik. Azt képzeljük, kiforrott és eredeti gondolatai vannak a létezésről, a közéletről, vagy például a kultúráról.
Pedig nem.
És, hogy mennyire nem, arról éppen az egyik legnagyobb író, a Nobel-díjas, élő klasszikus, Vargas Llosa győzött meg a közelmúltban. Kezembe vettem ugyanis és végigolvastam A látványcivilizáció című esszékötetét.  
Úgy tűnik, igazat beszélnek mindazon tollforgatók, akik őszintén bevallják (legutóbb egy kávéházban, Vörös István, idei drámaíróversenyünk győztese avatott be a nagy titokba): ez egy mesterség. Vannak fogásai, trükkjei. Persze kell hozzá némi tehetség, szorgalom, sőt az sem árt, ha komoly műveltségből épülnek fel az írói szövegek. De nem kell hozzá semmi, ami ezeken kívül van. Olykor még műveltség sem. Bizonyos közönségeket kimondottan zavar a túlművelt szerző… De, hogy például kultúrszociológiai ismeretekre semmi szüksége sincs egy íróknak, azt aktuálisan éppen a világirodalom egyik legnagyobb kortárs klasszikusa, Mario Vargas Llosa bizonyította be.

Váteszek haragja

Vargas Llosa, aki az epikus próza vitathatatlan fejedelme, most megírta és közreadta mindazt, amit a kultúráról gondol. A látványcivilizáció című esszékötetével elhelyezte műveit a világban, vagy pontosabban a világot jelölte ki művei körül, s ezzel természetesen önmagát is stabil pontra állította: a dekadens civilizáció hanyatlása ellen műveivel hősi, és csaknem reménytelen harcot vívó, „elkötelezett” alkotó státuszában foglalt helyet. Persze, az, hogy a kultúrával kapcsolatos helyzetértékelése alapjaiban téves és hamis, nem jelenti azt, hogy Vargas Llosa heroikus küzdelme is hamis lenne. Attól, hogy nem sárkányokkal birkózik, nem azokkal a szörnyekkel csatázik, amikkel ő gondolja, nos, ettől még kötetei őszinte számvetések. Mint ahogyan egyébként A látványcivilizáció is számos ponton hitelesen tükrözi a kortárs kultúra jelenségeit.

Csak éppen összességében tévedés.
A szerző két lábát, két pillérre támasztja, s ezeken megállva néz szét a kultúra világában. Egyfelől azt állítja, hogy a kultúra egyetemes jelenség, olyasvalami, ami folyamatosan növekszik, gyarapszik évezredről évezredre dagad, amelyben egymásnak felelget, mert egymásra épül minden nagy alkotás. Homérosztól, mondjuk Vargas Llosáig egyenes vonal húzható, s e bővülő, fejlődő, gyarapodó kultúrvilág még a közelmúltban is azzal a reménnyel kecsegtetett, hogy elvezet bennünket valami emberhez méltó közegbe, ahol a műveltség poharát mindenki fenékig ürítheti. Ám a kortárs kultúra elkanyarodott ettől a céltól, s mivel utat vesztett, hát lényegében összeomlott. A kultúra helyére a szórakoztatóipar lépett, a belbecset a külcsín, a tartalmat a látvány helyettesíti immár.

„A múlt kultúrája és a mai szórakozás közt az a fő különbség, hogy az előbbi esetében az alkotások igyekeztek túllépni a jelenen, tovább élni, fennmaradni a jövő nemzedékeiben, az utóbbiban pedig azonnali fogyasztásra és eltűnésre készülnek, akár a piskóta és a popcorn. Tolsztoj, Thomas Mann, Joyce és Faulkner még olyan könyveket írtak, amelyeknek az volt a céljuk, hogy legyőzzék a halált, túléljék a szerzőt, és az eljövendő századokban is vonzzák és gyönyörködtessék az olvasóikat. A brazil telenovellák, a hollywoodi filmek, a Shakira-koncertek csupán addig akarnak létezni, míg tart az előadás, utána eltűnnek, hogy átadják helyüket más hasonlóan sikeres, mulandó produkcióknak. A kultúra szórakozás, és ami nem szórakoztató, nem kultúra.”

Szorosan összefügg a kultúra évezredes fejlődéséről vallott nézetével az emberről alkotott képe. A kötet másik alapállítását valahogy úgy lehetne megragadni: a többre, jobbra, a humanitás teljességére hivatott ember, – akit a kultúra emel magasba, és, aki így a kultúrát magasba emelheti – most elbutítva tapicskol a felületes szórakoztatás langyos mocsarában. A kortárs fogyasztói társadalom, a jólét, s mellette a modern ipar reklámmá silányította a közbeszédet, tartalmatlan, giccses díszletté lapította a kultúrát, s emígyen halálos csapást mért a műveltségre.  Gonosz, ártalmas, rontó erők nyomják sárba az embert, aki – ha megszabadulhatna korunk ezernyi démonától – mást sem tenne, hisz ez emberléte lényege, csak múzeumban járna, Platónt és Anaxagoraszt olvasgatna, Beethovent és reneszánsz madrigálokat hallgatna, s a kultúra nagy grádicsán lépésről-lépésre haladva, előbb-utóbb eljutna a kortárs klasszikusok legnagyobbjaihoz is.
„A szabadpiac a kereslet-kínálat függvényében szabja meg a termékek árát, aminek az lett a következménye, hogy szinte mindenütt, még a legműveltebb társadalmakban is csökkent a különlegesen értékes irodalmi és művészeti alkotások száma, mert bonyolultak, és teljes megértésükhöz bizonyos szellemi képzettség és kifinomult érzékenység kell.”
A kultúra nagy építményének szörnyű összeomlásáról elénk tárt vízió – kerülvén a túlságosan aktuális áthallások emlegetését – nyomasztó ostobaság. Efféle elemzésekkel riogatja ötszáz esztendeje közönségét minden valamire való vátesz. Savonarola alighanem éppen efféle rémképekkel fenyegette Firenze népét, miközben azok a szónok elé rakott máglyára hordták életigenlő csecsebecséiket: gyöngyöt, fűzőt, kortárs könyvet, ja és, hogy el ne felejtsem, Botticelli pár pótolhatatlan alkotását. A genfi pápa pont efféle szavakkal küldte tűzhalálba azt a zavaros elméjű Szervét Mihályt, no meg persze az újkor minden inkvizítora hasonló gondolatoktól tüzelve védte a maga kultúrájának omladozó falát. Hitler az elfajzott művészetről elrettentő kiállítást szerveztetett, mostanában pedig arab barátaink akasztják jó magasra azokat, akik kultúrájuk alapvető értékeit merik megkérdőjelezni. Furcsa, hogy Vargas Llosa nem látja az ő elemzése és az iráni imámok által Salman Rushdiera mondott átok közötti feltűnő párhuzamot.  

Csalás, csúsztatás, tévedés
Ráadásul a Nobel-díjas író – tételeinek igazolása végett – néhány randa logikai bukfencet is vet. Olyanokat, amit egy regényíró talán megtehet, miközben a fikció szálait szövögeti, de egy elemző, amikor a valóságot próbálja bemutatni, semmiképpen sem. A látványcivilizációban, a tévedéseken túl hemzsegnek a csúsztatások, csalások, hamisságok.
Klasszikus propagandafogással él, amikor a jelen koncertjeit, könyveit és kiállításait kizárja a kultúra fogalmából, és a kortársak – szelleminek sem igazán nevezhető – produktumait posztkultúrának, látványcivilizációnak nevezi. Ezzel természetesen könnyű pályára lép, hiszen, ha mindez nem kultúra, akkor különösebb kultúrszociológiai tudás nélkül is elemezhető. Nem kell tekintettel lennie más elemzők tanulmányaira, nem kell foglalkoznia szabályokkal, tudományos elvárásokkal, megfigyeléssel és következtetéssel, egzaktsággal és mérhetőséggel, hiszen az efféle antropológiai, szociológiai elvek eleve érvénytelenek a nem-kultúra vonatkozásában. Miképpen természetesen a kultúra belső jellegzetességei, mintázatai, hatásmechanizmusai is érdektelenné válnak ebben a szórakoztatóipari valamiben.
Persze Vargas Llosa kínosan kerüli azt is, hogy például a marketinggel azonosítsa a posztkultúrát, hiszen akkor csöbörből vödörbe esne, ugyanazokkal a problémákkal találná szembe magát, mintha meghagyta volna kultúrának. Ezért aztán elnevezi látványcivilizációnak, amit egy hanyatló, pusztuló kultúra romjai közül kikandikáló maradvány-műveltségeként határoz meg. Efféle romhalmazra tekintve pedig, ugyan ki kérhetne rajta számon precíz elemzést.
És miután ez a kulturális törmelékhalom csak egy amorf kupac, hát Vargas Llosa nagyvonalú gesztussal lemond a differenciálásról. A nem-kultúra minden jelensége egy homogén masszából véletlenszerűen kiemelhető példává lesz könyvében, olyan példává, amelynek segítségével az egészről mondhatunk véleményt. Ha zenéről beszél, akkor Shakirát ért alatta, ha filmről, akkor leginkább brazil szappanoperát, ha pedig kiállításokat emleget, csak olyanokat talál, amelyben a polgárpukkasztó ötlet túllépi a jó ízlés határait.  
S végezetül nem fukarkodik a feltételezésekkel sem, olyan feltételezésekkel, amelyekből végül következtetést vonhat le. Így mire a következtetésig elvezeti olvasóit, addigra ügyesen elmossa azt a tényt, hogy a kiindulási pont csak feltevés volt.
„Nincs rá bizonyítékom, de gyanítom, hogy a virtuális irodalom alkotói nem ugyanúgy írnak majd, mint azok az írók, akik műveik materiális megjelenését abban a konkrét, tapintható tárgyban képzelték el, ami (legalábbis nekünk úgy tűnik) a könyv. Az elektronikus könyv anyagtalansága hatással lesz a tartalomra, ahogy a blogokat, a Twittert, a Facebookot és a hálón elérhető más kommunikációs rendszereket uraló hányaveti irodalom esetében látjuk, amelyben nincs rend, se szintaxis, és sok az olykor megfejthetetlen rövidítés és zsargon, mintha szerzőik úgy éreznék, hogy a digitális világban, ami, ugye, csak látszat, nem köti őket semmilyen formai követelmény, és szabadon rombolhatják a nyelvtant, a logikát, a nyelvhelyesség legalapvetőbb szabályait.”
Az így szült konklúzió egy újabb szillogizmus premisszája, s a lánc végén ott áll a dekadens világról kiállított, komor következtetés, melynek súlya és rémisztő sötétje elfeledteti az olvasóval, hogy a füzér élén pusztán egy ötlet, fantázia, felvetés billegett, méghozzá eleve olyan feltevés, amelyet egy szomorú, megfáradt, savanyú-lelkű ember rémlátomása csak.

A polgári kultúra vége
És végezetül hadd írjak arról is néhány mondatot, miképpen keveri össze önmagát a másikkal a szerző, ami ugye rendkívül termékeny írói fogás, egy elemző esszékötetben azonban ordas csúsztatás.
„… az audiovizuális technika fejlődésének és a hírközlés forradalmának köszönhetően az ember többé nem képes különbséget tenni igazság és hazugság, történelem és fikció között, és korunk mediatikus útvesztőjében bolyongó, hús-vér kétlábúakból automataként mozgó kísértetek meg kirakós játékba való, szabadságtól és tudástól megfosztott figurák lettünk, és elkerülhetetlenül elpusztítjuk magunkat, mielőtt még éltünk volna.”
Ami például engem illet, könnyedén különbséget teszek igazság és hazugság, fikció és valóság között, és nem egy barátom szintén könnyen megteszi. A látványcivilizáció azonban ékesen bizonyítja, hogy Llosa nem képes erre, s azt hiszi, mások sem.  Abban természetesen igaza van a szerzőnek, hogy sokan, nagyon sokan vannak azok, akik kultúrának képzelik az ügyes marketingmunkával népszerűvé dagasztott szemetet, vagy rejtélyes hatások miatt érdekesnek tűnő zagyvaságokat. De, hát ez mindig így volt, s mindig csak így lehet. Most pusztán annyi történt, hogy magas kultúrával örökké együtt élő népi kultúra – a kommunikáció fejlődése miatt, a tévé, s az internet hatására – láthatóbbá vált. Míg korábban a népi kultúra a kocsmákban élt, a magas kultúra pedig a szalonokban, s térben is élesen elkülönült egymástól, addig ma mindkettő a képernyőre került. Persze az igaz, hogy az elkülönítésükhöz némi műveltség kell, de azért nem annyira nehéz ezt megtenni.

Abban viszont igaza volna a szerzőnek, ha írna efféléket, hogy a műveltebb rétegek kultúrafogyasztásába is beszivárgott a giccs, azaz erősen elmosódott az a határ, ami korábban a magas műveltséget és a népi szórakoztatást elválasztotta. Igaza lenne, feltéve, ha hozzá tenné, hogy azért ez a határ soha nem volt egy berlini fal. Az igényes kultúra és az igénytelen szórakoztatás között van egy igen széles mezsgye, amely elég jól átjárható. És mindig is volt. Csak mindaz, amit utólag e határvonal alá lökünk, kiesik a közemlékezetből. Schiller Ármány és szerelem című drámája semmivel sem elmésebb, mélyebb, tartalmasabb, mint egy mai brazil szappanopera, a Don Quijote által olvasott – s akkoriban valóban tömegével kiadott – lovagregények semmivel sem voltak magasabb szintűek, mint a mai szórakoztató irodalom. Egyik fennakadt a történelem rostáján, millió más mű kihullott belőle. Még a maga korában kiadási rekordot döntő, a bibliánál is olvasottabb Rózsa regényt sem ismeri korunkban a kutya sem. Ezzel szemben, például az annak idején ugyancsak felettébb népszerű Shakespeare művei, jó kétszáz esztendős elfeledettség után a XVIII. században újra előkerültek, s ma úgy állnak polcainkon, mint a kultúra örök és egyre dagadó folyamatának jelentős állomásai.  

És ez a tény rámutat Vargas Llosa legfontosabb tévedésére. A kultúra nem egységes folyamat. Legalább is a világtörténelemben nem az. Amit ő most sirat és veszni lát, az csupán a klasszikus polgári kultúra pusztulása, egy két-háromszáz esztendős áramlat kifulladása. Ő – és számos kortársunk, kivált ott Latin-Amerikában, ahol még néhány évtizeddel ezelőtt is meghatározó volt az egyház befolyása, s emitt Közép-Kelet-Európában, ahol egy XIX. századi ideál szerint szerveződött a kultúrpolitika – a polgári műveltség virágzó gyönyörűségének korában nőtt föl, abban nevelkedett. Nagy és nemes kultúra volt ez, vitathatatlanul. Megteremtette a pozitív tudományt, az emberi mélységek nagy művészetét, magához ölelt mindent, mit elődjének mondhatott, a hellén Pheidiasztól, Szent Tamáson át Wittgensteinig.

De úgy tűnik, vége van.
És ami utána jön, azt talán-talán mégsem szidni és becsmérelni kellene, hanem esetleg segíteni. Mondjuk segíteni abban, hogy méltó legyen elődjéhez, netán, hogy meghaladja azt.

Én effélét vártam volna az egyik legnagyobb élő klasszikustól. Ám, amit Vargas Llosa megírt A látványcivilizációban, az alig több egy esszésorozat köntösébe bújtatott, bárgyú szappanoperánál.

 

 

 

Címkefelhő
Megosztás

Egypercesek

Könyvről Könyvért

Könyvről Könyvért

Cikkeket csak előzetes egyeztetést követően fogadnak

Orgonaépítők

A hagyományos kézműves orgonaépítés korából hasonló gyűjtemény eddig nem volt ismert

Harmincötezer éves a film históriája

Dealben nincs mozi, csak mozi-múzeum

Hatszoros áron

A tours-i illusztrátorművészet remekműve

Betiltott szerzők, elpusztított könyvek

Az akkori könyvnapon megkezdték „a nem kívánatossá vált” szerzők műveinek megsemmisítését

Feliratkozás a hírlevélre

Email