Kellemes, hét végére való, könnyed, szóval éppen betonozáshoz illő kötet A Melankólia-öböl buja bestiája. No, azt hiszem a betonozáshoz illőt meg kell magyaráznom: A helyzet az, hogy éppen teraszburkolással töltöm a szabad óráimat. Persze nem amolyan kapkodós, ideges, legyünk készen hamar típusú teraszburkolással, hanem afféle komótos, tervezgetős, méricskélős kőrakosgatással. Elárulom, de csak így magunk között: haladnék én gyorsabban, de nem nagyon értek a feladathoz, viszont amióta érett ésszel újraolvastam az Odüsszeiát, fejembe vettem, hogy – mint a hősies csavargó a hitvesi ágyat – ezentúl én is mindent magam csinálok a ház körül.

Hullámzó felület
Most tehát betonozok. Ami nehéz munka, viszont – mint említettem – egyáltalán nem sietős. Így, amikor az ember elunja a cement-homok-sóder szentháromsággal való bibliai küzdelmet, lepihen a fonott karosszékbe, és néhány percen keresztül elégedetten bámulja az elmúlt órák verejtékes munkájának eredményét. Aztán úgy dönt: ki is próbálja. De hát miképpen lehet egy frissen betonozott teraszt kipróbálni? Rálépni nem szabad, meg fölösleges is. A terasznak ugyanis valójában nem az a funkciója, hogy járófelületként megfeleljen, hanem sokkal inkább az, hogy esztétikai háttérélményként szolgáljon mindazokhoz a tevékenységekhez, amelyeket az ember a teraszon végezni szokott. Én például kellemes nyári délutánokon olvasni szoktam. A próbát tehát az jelenti, hogy a fotelt úgy állítom, hogy szemem sarkából a már elkészült felületre sandíthassak – a többit eltakarja a könyv – kortyolok egyet a vörösborból, rágyújtok a szivaromra, és fellapozom Moor imént félbehagyott kötetét.
Tényleg jó! Könyv is, terasz is. (Illusztrációként ide teszek majd pár képet róla…) Kicsit olyan, mintha az alkotó elszívott volna pár jointot miközben készítette. Nem a terasz, hanem a könyv. Tele van idétlenségekkel. Ott például a vízszintes síkból kiemelkedik egy kő, és mintha enyhén hullámozna az egész felület. Nem a könyv, a terasz.  Persze tulajdonképpen a könyv is.

Egyenletes idétlenség

Túl nagy mélységeket azonban ne keressünk benne. Mármint a könyvben. Igaz, a kaliforniai mélytengeri árok feneke egyszer felbukkan a kötetben, ahol egy radioaktív szennyeződésnek köszönhetően felébred Steve az őshüllő, mivel legutóbbi vacsorája – egy közepes atom-tengeralattjáró – komoly gasztronómiai élményt jelentett számára. Miután mindenfélét elfogyaszt, komolyan érdeklődni kezd egy tartálykocsi iránt, de a szerelmi légyott kis híján megsemmisíti Pine Cove, az óceánparti álmos kisváros centrumát. Hogy azonban ennek mi köze Bess Leander öngyilkosságához, Valerie Riordan pszichológus lelkiismereti válságához, Mavis Sand, a Bőgő Csiga bár tulajdonosának csavaros eszéhez, Burton seriff sötét ügyleteihez, Molly Michon, enyhén elmebajos színésznő szerelmi vágyaihoz, de legfőképpen ahhoz, hogy Theophilus Crowe közrendőr, hirtelen és minden átmenet nélkül abbahagyja a füvezést, nos, mindezt inkább meghagyjuk az olvasónak.

Ebben a rövid ismertetésben elégedjünk meg annyival, hogy Christopher Moore ismét remek könyvet írt. A Melankólia-öböl buja bestiája pompás olvasmány. Üdítő lazulás egy nehéz nap végén, vagy vidám befejezése egy könnyű napnak. Esetleg felfrissítő szünidő bármilyen tevékenység eleje és vége között.

A legkomolyabb Moor-rajongó
Kevesen tudják azonban – az imént mesélte el nekem az általam ismert legkomolyabb Moor-rajongó, Müllner Nándor – hogy A Melankólia-öböl buja bestiája tulajdonképpen egy trilógia második kötete. Annyira kevesen tudják ezt a tényt, hogy láthatóan még a kiadó sincs tisztába vele. A trilógia másik két kötete – az első rész Moor első sikerkönyve, az Ördögöd van!, a harmadik pedig A leghülyébb angyal – már régen megjelent magyarul, mire elolvashattuk a hármas közepét. Zárójelben jegyzem meg, hogy a titkos információ egyúttal Nándi barátom Moor-rajongásának mércéjét is igen magas szintre helyezi…
Ám mielőtt azzal búcsúznék, hogy indulok beszerezni A leghülyébb angyalt, vagy a Prérifarkas bluest, mert láthatóan a Moor-rajongás éppen olyan ragályos, mint Pine Cove lakói körében feltámadó libidó-járvány – és akkor még egy szót sem ejtettem a regény kulcsszereplőjéről, aki tengeri emlősök iránt érez olthatatlan vágyat – meg kell említenem a fordító nevét. Pék Zoltán valamennyi Moor-fordítása tele van ötletes, szellemes megoldásokkal, gördülékeny stílusa, könnyed szövegvezetése bizonyára nagymértékben hozzájárul Moor magyarországi sikereihez. Neki is köszönet jár a kellemes olvasmányélményért. Nem is beszélve a készülő teraszomról, amelyen – már most látszik – öröm az olvasás…