Az író és a tömeggyilkos

MEGJELENT: 2019. október 11., péntek | SZERZŐ: Rácz András

Nem vagyok az egyedi hangok ellefele, sőt kimondottan kedvelem a hétköznapitól eltérő gondolatokat, értelmezéseket, ötleteket, történeteket. Különösen nem lehet kifogás az egyéni probléma-felvetések ellen az irodalom területén, hiszen a literatúra másból sem áll, mint a különös és az általános szembefordításából. És, hogy kerek legyen ez a vallomás, ide írom azt is: személyes meggyőződéseim okán kiváltképpen kedvelem a mainstream korszellemtől eltérő, a politikai korrektséggel szemben álló, a globális kapitalizmus értékvilágát legalább is megkérdőjelező alkotók szellemi önállóságát. 
Ezért is találtam már-már elkeserítőnek, amikor a minap a Svéd Akadémia oda nyilatkozott, hogy eltávolodik az irodalmi Nobel-díj „férfiorientált” és „Európa-centrikus” múltjától. 
Erre jött a meglepetés: a liberális világideológiának kifogástalanul megfelelő Olga Tokarczuk mellé oda emeltek egy igazi ellenállót, a háborús bűnöket is elkövető Milosevic-rezsim mellett megkérdőjelezhetetlenül kiálló Peter Handkét. 
Hogy most ez jó vagy nem jó, mindjárt kiderül. 

Kép forrása

Lássuk ezt a Handkét!
Az Egyesült Államok koszovói nagykövete, Vlora Citaku „abszurd és szégyenteljes” döntésnek nevezte a díjazást. „Botrányos! – írta a Twitteren – A #Nobel bizottság úgy dönt, hogy Peter Handkét tünteti ki – az embert, aki dicsőítette Milosevicet, „a Balkán hentesét” és támogatta népirtásos rendszerét – az idei irodalmi díjjal. Nincs semmi Nobel ebben!”
Nos, igen, Handke a fősodratú értelmiség előtt igazi kitaszított, hiszen a délszláv háború idején kiállt a szerbek mellett, védelmébe vette Milosevic nehezen védhető rendszerét, sőt a szerb vezér temetésén is beszédet mondott. Ebben arra utalt, hogy a Nyugat félreértette a háborús bűncselekményekkel vádolt vezetőt.  Beszéde, illetve politikai nézetei miatt vissza is vonták a Heinrich Heine-díjra való jelölését, 2014-ben, az Ibsen-díj elnyerését követően pedig tüntettek ellene Osloban. 

Handkét tehát többnyire azzal vádolják, hogy a népirtó szerb nacionalizmus támogatója, az író azonban úgy véli, éppen a szerb elnök védelmezte a jugoszláv – antikapitalista – államot a többi délszláv nép nacionalizmusával és a nyugatiak imperializmusával szemben. Ő Milosevicben a jugoszláv szocialista harmadik út hiteles képviselőjét látta, aki mellett karintiai szlovénként (ugyanis félig az) és baloldaliként is ki kellett állnia. Ezen az álláspontján azóta sem változtatott, dacára annak, hogy a Milosevic-rezsimben – ma már jól látszik – semmi harmadik utas, semmi baloldali nem volt, ám ezzel szemben kétségtelenül támogatta az etnikai alapon végrehajtott tömeggyilkosságokat. 


Kép forrása

Mit várunk egy művésztől?
Mondhatnánk – és általában kell is mondanunk –, hogy a politikai meggyőződés független az irodalmi minőségtől: kommunisták, fasiszták, Milosevic-hívek között is akadhatnak kiváló írók.  
Leimeiszter Barnabás a Mandiner azt írja: „érdemes elgondolkodni, mit várunk egy művésztől, mit tartunk az ő szempontjából igazán autentikus magatartásnak: azt, hogy a várható kiközösítés tudatában is szilárdan tartja magát a véleményéhez (ami persze súlyos tévedésnek bizonyulhat), vagy azt, hogy együtt bégeti a tömeggel a helyes nézeteket (amelyek persze gyakorta nem jelentenek többet a hivatalosan elfogadott nézeteknél). Nyersen fogalmazva: lehet, hogy Handke hülye volt, viszont azt nem lehet eltagadni tőle, hogy bátran beleállt az értelmiségi szarviharba…”
Természetesen autentikus magatartás, ha valaki nyíltan és kitartóan hirdeti véleményét, de ez a tény nem elég ahhoz, hogy művésznek gondoljunk valakit. Különösen akkor nem, ha az eszme, amit olyan elszántan képvisel, súlyos tévedésnek bizonyul.
Önmagában az egyéni vélemény nem tesz íróvá, nem tesz művésszé, sőt még egyéniséggé sem. Bármennyire is kedvelem az egyéni véleményeket, azért az irodalmi, művészeti egyéniségfetisizmustól távol áll meggyőződésem. Elmebetegeknél egyedibb véleménye senkinek nincs a világról, mégsem tartjuk értékesnek a bolondok mondanivalóját. Még akkor sem, ha zavaros gondolataikat csodálatos nyelvi leleménnyel adják elő. A nyelvi gazdagság önmagában nem irodalom. Kell oda valami érvényes mondanivaló is. 

Kép forrása

Botrányember
Handke azonban inkább afféle botrányember. Könyvei, színdarabjai, filmjei jobbára polgárpukkasztó aktivizmust képviselnek, s miközben az értéktagadás magamutogató arroganciájával tüntetnek, nem állítanak semmit, ami mélyebb, igazabb, vagy hitelesebb lenne, mint tagadásuknak tárgyai. 
Az óra, amikor semmit nem tudtunk egymásról című darab száz perce alatt például csak hangok, zörejek, zenetöredékek hangzanak fel, cselekménye nincs a műnek, a színen azonban négyszázötven szereplő halad át, de mindegyik csak egyszer. Kétségtelen, hogy a cím és a tartalom összhangban áll. Kétséges azonban, hogy az ilyen performansz-ötleteket művészetnek lehet-e tartani. Hasonlóan bárgyú a Publikumsbeschimfung, azaz Közönségpocskondiázás című darabja, amely ugyancsak a címnek megfelelő színpadi jelenség. Hogy a kritika ennek alapján a fiatal Handkét beemelte a német irodalomba, leginkább a német művészet mondanivalóvesztéséről beszél.  
Nem állítom, hogy az osztrák Nobel-díjasnak nincs semmi tartalmas a tarsolyában, de erősen gyanítom, hogy a Handke-skandalumok lármája és a Handke-nyelvezet szuggesztivitása elfedi a Handke-gondolatok sekélyes, zavaros voltát.  
Én úgy hiszem, hogy a kiérlelt mondanivaló, s nem az odavetett ötletek halmaza teszi az írót. S mindaz, amit Handke képvisel meglehetősen távol áll attól, amit átgondoltnak, teljesnek, mélynek, humánusnak, örök emberi értéknek nevezhetnénk, egyszóval olyasvalaminek, ami Nobel-díjra érdemes. 
Mindazonáltal Handke zavaros kapitalizmuskritikája és harmadikutas baloldalisága mellett is tud értelmes megjegyzéseket tenni. Nem is olyan régen azt mondta a Nobel-díjról: Az elismerés tévesen kanonizál, és ezzel rendkívül rosszat tesz az irodalomnak. Mindez egyébként sem több néhány újságoldalnyi figyelemnél, a pillanatnyi világhírnél, az olvasó pedig semmit sem profitál belőle.
Hát, ebben egyet is érthetünk vele.
Megosztás

Egypercesek

Rajzfilmünnep a Mézga-családdal

Rajzfilmünnep a Mézga-családdal

„Számos helyszínen lesznek kísérőprogramok, beszélgetések, a gyerekeknek kreatív foglalkozások”

Adyt énekel a Makám

Az Ady-műsor a bécsi Collegium Hungaricum felkérésére, a költő halálának századik évfordulója alkalmából született

A vizuális kultúra két mogulja

A szinte az egész huszadik század filmtörténetét átölelő kötet merész vállalkozás

Rendszerváltozásról Bukarestben

A román mozikban évente tizenkét magyar filmet mutatnak be

A géniusz birodalma

Szabados György-napot rendez a Magyar Művészeti Akadémia