Szivecskéket és mosolyokat aratva járta be az internetet az esztergomi Helischer József Városi Könyvtár inkluzívitás-kezdeményezése, amely szerint „a könyvtár nem azért van, hogy ítélkezzen, hanem azért, hogy információt és segítséget nyújtson”. Kétségtelen, hogy a tájékoztatás könyvtári feladat, ha nem is mindenre kiterjedően, a segítségnyújtás dolgában azonban már nem volnék biztos. A könyvtáros nem szociális munkás, nem pszichológus, nem pedagógus vagy más efféle. Persze tőle is, mint minden embertől elvárható, hogy segítsen a bajbajutottaknak, de azért a problémás élethelyzetek kezelése még alapszinten sem könyvtárosi tennivaló. A legnagyobb gondom azonban nem ezzel van, hanem az ítélkezés elutasításával. Mert hát hogyan tudna értékeket képviselni egy könyvtár, ha nem mutatna rá jóra és rosszra, ha nem határolná körül mindazt, amit helyesnek tartunk, s mindazt, amit helytelennek, ha nem ítélkezne? 

A jó és a rossz

A könyvtári plakáttal kapcsolatban az intézmény vezetőjétől azt tudhattuk meg, hogy néhány évvel ezelőtt (talán a woke-forradalom leghevesebb tombolásának idején) találkozott hasonló táblával egy külföldi könyvtárban, melyen számos tabutéma szerepelt, mellettük a vonatkozó katalógusjelzetek. Most a saját katalógusukból keresett hasonló tárgyszavakat, és annak alapján adta közre a kínos témákhoz tartozó a jelzetszámokat. Az igazgatóasszony a KIT-nek is nyilatkozott, egyebek mellett elmondva, hogy a táblákat tudatosan félreeső helyre tették, hogy a helyzetből adódó intimitást biztosítani tudják. Schmöltz Margit úgy véli a kezdeményezés segít a félénkebb olvasóknak a tabufeldolgozásban, felhívja a figyelmet azokra a témákra, amelyek sokak számára tabut jelentenek a közösségben, a társadalomban…

És itt álljunk is meg egy pillanatra!

Vajon miért tabusít a társadalom olyan kérdéseket, mint az abortusz, alkoholfüggőség, droghasználat, homoszexualitás, szexuális úton terjedő betegségek, önkárosítás… és más ezekhez hasonlók, ha nem azért, mert… hmmm… mondjuk úgy, hallani sem akar róluk. Negatív megítélés társul hozzájuk. Mert a társadalom ítélkezik: morális szempontokat képvisel, olyan szempontokat, amelyek nélkül bizonyosan nem létezhet társadalom. Minden közösségnek világosan ki kell jelölnie azokat a kereteket, amelyek között létezni akar. A jó és a rossz megkülönböztetése nélkül nem tudunk együtt élni. 

Árt vagy használ az inkluzivitás? 
Az „inkluzivitás”, azaz a befogadás eszméje ugyanakkor szinte napjainkig a nyugati közbeszéd egyik kulcsfogalma. A woke-forradalom élharcosai azt hangsúlyozták, hogy a társadalmi intézményeknek minél szélesebb körben kell biztosítaniuk a részvételt és az elfogadást a kirekesztett, és ezért persze hátrányos helyzetű csoportok irányába. Az elmúlt évtizedekben azonban jelentős kritikai irodalom is kialakult, amely elsősorban arra mutat rá, hogy az inkluzivitás gyakorlata nem értéksemleges, és súlyos belső ellentmondásokat hordoz.

Lássuk csak, mivel és hogyan érvelnek azok a konzervatívok, akik az úgynevezett semleges befogadás helyett világos értékvállalást várnak el intézményinktől!

Több gondolkodó szerint az inkluzivitás valójában nem lehet értéksemleges, mert minden közösségnek vannak normái és határai, s így a „mindenkit befogadni” elve logikailag ütközik önmagával. Jó, bár szélsőséges példa erre a Karl Popper paradoxonja néven ismert gondolat: intoleráns nézetek tolerálása, azaz a korlátlan tolerancia végső soron alááshatja a toleráns társadalmat. De elgondolkozhatunk azon is, hogy a „befogadott”, s ezzel a normalitásba emelt devianciák, mondjuk (könyvtári listánkra pillantva) a szexuális úton terjedő betegségek problémájának tolerálása vajon nem jelenti egyben egy olyan életmódnak (prostitúció, promiszkuitás, felelőtlen szexuális élet stb.) a tolerálását is, amelyet amúgy nem tartunk sem helyesnek sem egészségesnek.

Chantal Mouffe vagy John Gray tovább megy ezen a vonalon és egyenesen azt veti föl, hogy az inkluzivitás mögött rejtett normarendszer lapul. A befogadó jellegű intézmény ugyanis szerintük nem pusztán eljárási elvet képvisel, hanem konkrét értékrend hordozója, gyakran liberális-progresszív normákat emel univerzális mércévé, miközben saját ideológiai jellegét elfedi. Így az inkluzivitás retorikája mögött valójában normatív szempontok munkálnak. Adott esetben, azaz könyvtári listánkat böngészve gondolhatjuk ilyennek a drogliberalizáció kérdését vagy a homoszexualitás problémáját. 

Ezen a kritikai vonalon tovább haladva eljuthatunk oda, hogy a (túlzottan nyitott) inkluzivitás gyengítheti a közös identitást, elmoshatja a közösségi normákat, s mindezeken keresztül nehezítheti a társadalmi együttműködést. Talán érdemes itt rámutatni arra, hogy a válás (ugyancsak a Helischer József Könyvtár listájáról) normalitásba emelése és ott tartása olyan rombolást vitt, illetve visz végbe a társadalomban, aminek pszichológiai és demográfiai következményei ma már jól láthatók. A házasság felbontását, mint élethelyzetet (és persze a listán felbukkanó sok más kérdést) a rendkívüli és nagyon sajnálatos szituációk között kellene tartani és semmiképpen sem volna szabad a hétköznapi természetesség terébe befogadni. 

Végezetül arra is rámutat számos kritikus, hogy az inkluzivitás önmagában is ellentmondásos fogalom, az intézményi működés keretei között pedig sokszor megoldhatatlan feladat elé állítja a dolgozókat. Az oktatásban például ütközhet az inkluzivitás és a teljesítményelv, az úgynevezett biztonságos tér (safe space) és a szólásszabadság, sőt az értelmes vita igénye szembe kerülhet egymással, egyszóval sokszor konkrét gyakorlati problémát okoz, ha az intézmények egyszerre próbálnak semlegesek és normatívak lenni.

Alternatív elméletek: világos értékvállalás

Az inkluzivitás kritikájával párhuzamosan több elméleti irányzat hangsúlyozza, hogy az intézményeknek nem semlegesnek, hanem értékalapúnak kell lenniük. Ezek közül talán a legizgalmasabb a kommunitárius, amelynek középpontjában a közösségi értékek elsődlegessége áll. A mozgalom jeles gondolkodói, Michael Sandel vagy Alasdair MacIntyre szerint az egyén identitása, sőt személyisége a közösségekben formálódik, ezért a közösségi normarendszer az egyén pszichés fejlődésének is fontos tényezője. A közösségeknek tehát nemcsak, hogy joguk van saját normáikat fenntartani, de emberi létünkből következően egyenesen feladatuk is. Amiből az is következik, hogy az intézményeknek erkölcsi célokat kell képviselniük, azaz az inkluzivitás kereteit a közösség által megalkotott szempontoknak kell meghatározniuk. 

A republikánus hagyomány inkább a polgári erény és közjó gondolatára helyezi a hangsúlyt. Philip Pettit például amellett érvel, hogy a szabadságot nem pusztán egyéni jogként, hanem közösségi állapotként kell megragadnunk, s ezért elvárja, hogy az intézmények aktívan formálják a polgári normákat, hiszen – állítja – a polgári erények óriási szerepet játszanak a közjó megszületésében. Az inkluzivitásnak tehát világos határai vannak: csak addig érték, amíg nem rombolja a közösségi együttműködés feltételeit.

Talán itt érdemes megemlíteni a konzervatív intézményfelfogást is. Roger Scruton például azt hangsúlyozza, hogy az intézmények történetileg kialakult értékeket hordoznak, ezek védelme sok esetben fontosabb, mint a befogadó jelleg, mert az intézmények önazonosságát (tehát funkcionalitását) is kikezdheti a túlzott inkluzivitás, azaz lényegüktől megfosztott, kiüresedett intézmények felé mutat ez az út. Ha az iskola nem várja el a tudást, mert ez a szempont nem elég befogadó például a tanulási nehézségekkel küzdő gyerekek felé, akkor az iskolának iskola-jellege oszlik semmivé. 

De van a liberális felfogások között is olyan, amely elutasítja a korlátlan befogadás eszméjét. Joseph Raz például úgy tartja, hogy az állam és persze vele együtt az állami intézményrendszer nem lehet semleges, feladata, hogy értékes életformákat támogasson, bizonyos normákat előnyben részesítsen. Chantal Mouffe elmélete szerint pedig intézményeink célja nem lehet az univerzális konszenzus (mint az inkluzivitás ideálja), hiszen a társadalom alapvetően konfliktusos struktúra. Működőképes pedig attól lesz, ha képesek vagyunk a konfliktusok intézményesített kezelésére. A befogadással szemben tehát a koordinált vitára kell törekednünk értékek, életmódok, élethelyzetek tekintetében egyaránt. 

Nem folytatom. Ennyi is elég ahhoz, hogy a szivecskék és lájkok odakattintgatásán túl elgondolkozzunk azon, hogy vajon megvalósítható és persze kívánatos-e az, hogy intézményeink értéksemlegesek legyenek, vajon nincs-e égetően nagy szükségünk szilárd normákra és határokra, s azok az értékek, amelyeket fontosnak gondolunk vajon egybe esnek-e az inkluzivitás erősen normatív szempontjaival.