A magyarok vére

MEGJELENT: 2018. október 23. | SZERZŐ: Magyar Miklós

Az 1956. október 23-án kitört magyar forradalom felénk fordította a világ érdeklődését. A Magyarország iránti szimpátia azonban nagyon felemás formában nyilvánult meg és rövid életű volt. Albert Camus az, aki a legkövetkezetesebben és a leghatározottabban, minden fórumon kiállt „a magyar ügy” mellett. 

Kép forrása

Cselekedjetek!
1956. október 30-án René Char, neves költő, a francia ellenállók egyik parancsnoka, eljuttatja Camus-höz a France-soir című lap kivágását, ahol a Sztálin-szobor ledöntéséről számol be egy francia újságíró. Char ezt fűzi a cikkhez: „Dicsőséges őszi nap. Szép a gyűlölet, amikor ledönti a zsarnokságot.” Camus válasza: „Kedves René, „A föld forog”, mondta Sepilov. Igen, forog, és a felkelő nap a szabadság. Megőrzöm ezt a csizmátlan zsarnokot, véres bajuszát, hosszú, testvéri harcunk emlékeként. Hirtelen jó ízlése lett a világnak! Az Ön barátja”.
November 8-án, a szovjet hadsereg bevonulása után, a magyar írók kétségbeesett táviratot fogalmaztak meg „a világ minden írójához, költőjéhez, tudósához”. Ebben ez állt: „A magyar írók hozzátok fordulnak. Hallgassátok meg felhívásunkat. A barikádokon harcolunk hazánk szabadságáért, Európa szabadságáért, az emberi méltóságért. Meg fogunk halni. De áldozatunk ne legyen hiábavaló! A végső órán, a felkoncolt nemzet nevében hozzátok fordulunk, Camus, Malraux, Mauriac, Russel, Jaspers, Einaudi, T. S. Eliot, Koestler, Madariaga, Jiménez, Kazantzakisz, Lagerkvist, Laxness, Hesse és a szellem többi harcosai… Cselekedjetek!” 
Camus és Mauriac rendültek meg a legjobban a távirat olvastán. A francia közvélemény megosztott volt „a magyar ügy” kapcsán. A Francia Kommunista Párt olyan hírességeket tudhatott sorai között, mint Pablo Picasso, Louis Aragon, Aimé Césaire, Roger Vailland vagy Frédéric Joliot-Curie. Az ő tekintélyük mögé bújva fejtették ki a kommunisták ellenpropagandájukat a francia értelmiség Magyarországi szolidaritása ellen.

Kép forrása


Camus válasza
A magyar írók kétségbeesett felhívása után két nappal, a Franc-Tireur című lapban megjelent Camus válasza. „Halálra ítélt erődjükben elszigetelt magyar testvéreink bizonyára mit sem tudnak a francia írók egyöntetű és mély felháborodásáról. Igazuk van azonban, ha azt gondolják, hogy a szavak vajmi keveset érnek, s nevetséges a keresztre feszített Magyarország feletti üres siránkozás. Az az igazság, hogy ugyanaz a nemzetközi közösség, amely a sok év késlekedés után végre erőt gyűjtött a beavatkozáshoz Közép-Keleten, hagyja ugyanakkor megölni Magyarországot”. 
Ennél tovább is ment, az európai írók képviselőjeként felszólította az ENSZ-t, vizsgálja ki a szovjet beavatkozást, követelte a szovjet csapatok kivonását és nemzetközi ellenőrző csapatok küldését Magyarországra, valamint a deportáltak és a politikai foglyok szabadon engedését és szabad választások kiírását. 
1957. március 15-én a párizsi Wagram-teremben Camus beszédet tartott, amelyben Kádárt és Rákosit egymás mellé helyezte. Beszéde Az a nap, amikor Kádár rettegett címmel jelent meg a Franc-Tireurben. „A Rákosi és Kádár közötti versengésnek, amiről annyit beszélnek, semmi jelentősége. Ugyanaz a fajzat. Csak az áldozatok számában különböznek, és ha Rákosi egyelőre vezet is, ez nem fog sokáig tartani. Ami az ország szabadságát illeti, édes mindegy, hogy a kopasz gyilkos, vagy a másik, az üldözöttből üldözővé lett kezében van a hatalom.”

Kép forrása

A magyarok vére
Camus a forradalom leverése után sem feledkezett meg 1956 hőseiről. 1957 októberében írta megrendítő hitvallását A magyarok vére címmel. A dokumentum fontossága miatt idézzük a szöveget teljes egészében: 
„Nem tartozom azok közé, akik azt kívánják, hogy a magyar nép újra fegyvert fogjon, bevesse magát egy eltiprásra ítélt felkelésre, a nyugati világ szemeláttára, amely nem takarékoskodnék sem tapssal sem keresztényi könnyel, hanem hazamenne, felvenné házi papucsát, mint a futball szurkolók vasárnapi kupamérkőzés után.
Túl sok a halott már a stadionban, és az ember csak saját vérével gavalléroskodhat. A magyar vér oly nagy értéke Európának és a szabadságnak, hogy óvnunk kell minden cseppjét.
Azok közé sem tartozom, akik úgy hiszik, alkalmazkodni kell, ha átmenetileg is, bele kell törődni a rémuralomba. Ez a rémuralom szocialistának nevezi magát, nem több jogon, mint ahogy az inkvizíció hóhérai keresztényeknek mondták magukat.
A szabadság mai évfordulóján szívemből kívánom, hogy a magyar nép néma ellenállása megmaradjon, erősödjön és a mindenünnen támadó kiáltásaink visszhangjával elérje a nemzetközi közvélemény egyhangú bojkottját az elnyomókkal szemben.
És ha ez a közvélemény nagyon is erőtlen és önző ahhoz, hogy igazságot szolgáltasson egy vértanú népnek, ha a mi hangunk túlságosan gyenge, kívánom, hogy a magyar ellenállás megmaradjon addig a pillanatig, amíg keleten az ellenforradalmi állam mindenütt összeomlik ellentmondásainak és hazugságainak súlya alatt.
A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia – s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben.
A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol, − még közvetve sem – igazoljuk a gyilkosokat.
Nehéz minékünk méltónak lenni ennyi áldozatra. De meg kell kísérelnünk, feledve vitáinkat, revideálva tévedéseinket, megsokszorozva erőfeszítéseinket, szolidaritásunkat egy végre egyesülő Európában. Hisszük, hogy valami bontakozik a világban, párhuzamosan az ellentmondás és halál erőivel − amelyek elhomályosítják a történelmet − bontakozik az élet és meggyőzés ereje, az emberi felemelkedés hatalmas mozgalma, melyet kultúrának nevezzünk, és amely a szabad alkotás és szabad munka terméke.
A magyar munkások és értelmiségiek, akik mellett annyi tehetetlen bánattal állunk ma, tudják mindezt, s ők azok, akik mindennek mélyebb értelmét velünk megértették. Ezért, ha szerencsétlenségükben osztoztunk, miénk a reményük is. Nyomorúságuk, láncaik és száműzöttségük ellenére királyi örökséget hagytak ránk, melyet ki kell érdemelnünk: a szabadságot, amelyet ők nem nyertek el, de egyetlen nap alatt visszaadtak nekünk!”


Kép forrása

Camus és Sartre
1957-ben, amikor elnyerte a Nobel-díjat, annak egy részét átutalta a magyar hősök családjának, akik az általa alapított Camus-alapítvány révén még halála után is részesültek ezekből a juttatásokból.
1958-ban Camus előszót írt Az igazság a Nagy Imre ügyben című könyvhöz, amelyben gyilkos iróniával ítélte el Nagy Imre és társainak perét: „Ez a könyv azt bizonyítja, hogy Magyarországon a Nagy Imre-ügyben minden előfordult: esküszegés, hivatali visszaélés, a nemzetközi jog, diplomaták és parlamenterek sérthetetlenségének semmibe vétele, emberrablás és gyilkosság.  A történetben egyedül lopás nem fordult elő, amit a magam részéről szinte sajnálok. Ebben a szép társaságban egy tolvaj idillien, frissítőleg hatna.”
Ugyanez év októberében François Mauriac-kal és Roger Martin du Gard-ral együtt táviratot küldött Kádár Jánosnak, amelyben Déry Tibor, Háy Gyula, Tardos Tibor és Zelk Zoltán bebörtönzése ellen tiltakoztak.
Camus következetes kiállása a magyar forradalom mellett még becsesebb annak a fényében, hogy Jean-Paul Sartre, korának leghatásosabb filozófusának magatartása − jóllehet elítélte a szovjetek vérengzését Magyarországon − mindvégig ambivalens maradt. Simone de Beauvoir A körülmények hatalma című önéletrajzi regényében írja: „Sartre az Expressnek adott interjújában fenntartás nélkül elítélte a szovjet beavatkozást, kijelentve, hogy «sajnálkozva, de végleg» szakít szovjet barátaival, és még határozottabban a francia KP felelős vezetőivel. Pedig milyen hosszú ideje, mennyi erőfeszítéssel igyekezett velük kiegyezni és egyetértésben élni! Mindazonáltal egy pillanatig sem habozott: az orosz beavatkozást meg akarta bélyegezni, éppen a szocializmus nevében.” Vagyis Sartre még ekkor is hitt a szocializmus eszméjében. Ahogyan írta, „az emberiség egyetlen reménye ma mégiscsak a szocializmus, még ha tisztátalan, eltorzult szocializmus is”. Ugyanezt a magatartást olvashatjuk ki a Sztálin kísértete című hosszú esszéjéből, amelyet így zár: „Ha a Szovjetunió nem ér se többet, se kevesebbet a kapitalista Angliánál, akkor nem marad más, mint művelni kertjeinket. De hogy a reményt megőrizzük, éppen ellenkezőleg kell cselekednünk: belátni a tévedéseket, a szörnyűségeket és a bűnöket, felismerni a szocialista tábor nyilvánvaló előnyeit, s ehhez mérten még jobban elítélni azokat a jelenségeket, melyek ezeket veszélyeztetnék.

Kép forrása

A közrend megzavarása
Budapesten a X. kerületben utcát neveztek el Albert Camus-ről. Szobra Rákospalotán, a Magyarok Nagyasszonya fő-plébániatemplom bal oldalán, a Palotai 1956-os Nemzetközi Szoborparkban áll. A Kalmár Márton szobrászművész által készített mellszobor talapzatán oldalt a Magyarok vérének egy részlete áll magyar és francia nyelven. Szemben Louis-Germain-nek örök hálánk! felirat olvasható. Louis Germain Camus tanítója volt Algériában. Az ő önzetlen segítsége révén jutott el Camus a nyomorból a világhírig. Az író neki ajánlotta Nobel-díját. Tanítójáról Camus posztumusz regényében, Az első emberben rajzol megindító képet. A regényről a Könyvkultúra hasábjain beszámoltam. 
Szomorú tény, hogy 2006-ban Párizsban a Belügyminisztérium az utolsó pillanatban betiltott egy megemlékezést az 1956-os magyar forradalomról azzal az indokkal, hogy „a közrend megzavarására alkalmas”. Jegyezzük meg, hogy ebben az évben a belügyminiszter a magyar származású Nicolas Sarkozy volt.




Megosztás

Egypercesek

Kódexek a neten

Kódexek a neten

Digitálisan is elérhetők az Esztergomi Főszékesegyházi Könyvtár kódextöredékei

Virtuális Frankenstein-fiú

Mutasd a profilod, meg nem mondom, ki vagy

Tinik Szobabiciklivel

Tinédzserek forgatnak filmet Stephen King Stationary Bike című novellájából

Kifutóra a vasfüggöny mögül

Három év után új könyvvel jelentkezett a népszerű szerző

Tudta Ön, hogy a múlt disztópiájában él?

Tömegkultúráról és annak szubkulturális gyökereiről, élvhajhászásról és össznépi tébolyról