Egy méltánytalanul mellőzött Camus-regény

MEGJELENT: 2017. augusztus 21., hétfő | SZERZŐ: Magyar Miklós

Camus a legfontosabb regényének tartotta Az első embert. Ezzel a francia kritikusok is egyetértenek. „Az első ember Camus regényei közül a legfontosabb és a huszadik század regényirodalmának egyik fő műve” − hangzik az egyik vélekedés. Egy irodalmár azt tanácsolja a fiataloknak, hogy Camus műveinek tanulmányozását Az első emberrel kezdjék. Annál sajnálatosabb, hogy a magyar kritika meglehetősen mostohán bánik ezzel a remekművel; szinte tudomást sem vesz róla.

Lourmarin

1959 karácsonya előtt Camus felesége, Francine, a lourmarin-i házukban tartózkodó íróhoz utazik az ikrekkel. Az év vége ünnepi hangulatban telik. Camus lánya, Catherine, visszaemlékszik az ajándékozás örömeire; ő egy karórát kapott, mert apja mindig „hasznos ajándékokat akart adni”. Január másodikán Francine és a gyerekek visszautaznak Avignonba. Camus René Char barátjával szándékszik Párizsba utazni két nappal később. Már vonatjegyét is megvette, de időközben Lourmarin-be érkezik Gaston Gallimard, Camus kiadójának unokaöccse, Camus jó barátja, feleségével és lányával. Gallimard rábeszéli Camus-t, hogy velük térjen vissza Párizsba a 355 lóerős Facel Vega sportkocsijában. Camus elfogadja a felajánlást, és január 3-án táskájába teszi útlevelét, néhány fényképet, Az első ember kéziratát, Nietzsche Le Gai Savoir (Die fröhliche Wissenschaft. Magyarul Vidám tudomány címmel több kiadásban is olvasható) és Shakespeare Othelo-jának egy-egy példányát. A nagyteljesítményű sportkocsit Michel Gallimard ésszerűen vezeti az egyenes és kilenc méter széles úton, jó látási viszonyok mellett. 
Az 5-ös főúton, Yonne megyében, Petit-Villeblin közelében, Michel Gallimard elveszti az uralmat a kocsi felett és nekiütközik egy útszéli platánfának. Camus szörnyethal, Gallimard egy nappal később hal meg.
Camus oldaltáskájában száznegyvennégy lapot találtak egy dossziéban, mellette két kis spirálfüzetet, amelyekben Az első ember-hez fűződő jegyzetei voltak. 

A regény és a Biblia

A regény 1994-ben jelent meg az író lányának, Catherine Camus-nek gondozásában. Rá egy évre már a magyar fordítást is olvashattuk.
Az első ember-ben nem csak a regény címe, de a két rész alcímei is intertextuális utalások a Bibliára. Az első rész Az apa keresése, a második A fiú vagy az első ember
Az apa keresése nem pusztán a korán elhunyt apa nyomainak felkutatását jelenti. A hiányzó apa a hiányzó isten képének felidézése is. Egy lapalji jegyzetben olvassuk a regényben: „Kezdettől fogva, már kisgyerekkoromban próbáltam megtalálni, mi a jó és mi a rossz (...) szükségem van valakire, aki megmutatja az utat, aki megszid vagy megdicsér, nem a hatalma révén, hanem mert tekintélye van, szükségem van az apámra.” Az erkölcsi tekintély igénye készteti arra Camus-t, hogy a Bibliát idézze fel, de azzal a tudással, hogy Ádám, az első ember, fellázadt Isten ellen.
A második rész címe, A fiú vagy az első ember, szimbolikusan Krisztusra és Ádámra utal.
A regény hősének neve Jacques Cormery. A vezetéknév azonos Camus apai ágú nagyanyjának családi nevével. A J. C. kezdőbetűk, amelyekkel sokszor megjelöli Cormeryt, Jézus Krisztust idézik fel az olvasóban. A J. C. egyébként Camus két gyermekének, Jean-nak és Catherine-nak is kezdőbetűje. A gyermek Jacques szinte teljes hasonmása a gyermek Camus-nek.
A regény első fejezete Jacques Cormery születéséről szól. Különös jelentőséggel bír az, hogy kik vannak jelen a gyermek születésénél: a kantin tulajdonosnője, aki európai, az idős arabnak a menye, egy európai orvos, két arab: a kocsi hajtója és egy másik, aki elvezeti az apát az orvoshoz. Ennek a francia-arab „együttélésnek” nagy jelentősége lesz a regényben.
Megszületik Jacques Cormery. A gyermek születése tekinthető akár a Biblia Jézus születéséről szóló részének átírásaként is. Jacques, akárcsak Jézus, egy hosszú utazás után születik. Mária egy málhás szamár hátán ül, amit József vezet a távoli Betlehem felé. Jacques szülei, Henri és Catherine, egy „jól látható, de épphogy kitaposott úton”, egy ponyvás szekéren utaznak Algéria keleti felébe, ahol az apa „a szántók között fekvő birtok igazgatását készül átvenni.”

A család
A második fejezet, amelynek címe Saint-Brieuc, negyven évet ugrik az időben. Jacques meglátogatja apja sírhelyét Saint-Brieuc-ben. Itt érti meg az olvasó a regény címét. „Csak most olvasta el az apja születési évét, és rádöbbent, hogy eddig ezt nem is tudta. Aztán elolvasta mindkét évszámot, 1885-1914, és gépiesen kiszámolta: huszonkilenc év. Hirtelen beléhasított egy gondolat, amitől még a teste is megrendült. Ő maga negyvenéves. A kőlap alá elhantolt ember, aki az apja volt, fiatalabb, mint ő.” Ez a felfedezés avatja Jacques-ot „az első emberré”.
Az, akit Jacques-Camus a világon a legjobban szeretett, analfabéta édesanyja. Az első embert neki ajánlja: „Neked, aki sose olvashatod ezt a könyvet.” Az ötödik fejezetben Jacques meglátogatja hetvenkét éves anyját. „Rögtön az ajtóban a karjába szorította.” Az, miután megcsókolta fiát, „rögtön elfordult, visszament a lakásba, leült az utcára néző ebédlőben, úgy tűnt, nem is gondol már rá.” Jacques „úgy érezte, mintha felesleges lenne”. 
Itt a narrátor visszaugrik harminc évet, felidézi a nagymamát, aki korbáccsal verte Jacques-ot, akinek anyja nem lépett közbe, ám „a gyerekei helyett viselte el a verést, mint ahogy a másoknak végzett egész napos nehéz munkát is elviselte.” Jacques ekkor kezdi megérteni, hogy anyja szótlan, tartózkodó magatartása mögött aggódó szeretet rejtőzik.
A háttérbe szorult anya helyett a nagymama vette a gyerekek ruháit, és mivel „hosszú távra vásárolt”, Jacques egész gyerekkorában túl nagy viharkabátban járt, amiért társai kicsúfolták. Amikor pedig „örökéletű”, „bumfordi” cipőjét a focipályán megrongálja, a nagymama megbünteti. „Ezeken az estéken ostort kapott.” Ennél is fájdalmasabb volt a fiú számára, amikor a nagymama rábizonyította, hogy ellopott két frankot. „Megértette s végre világosan látta, szégyenében megrendülve, hogy a két frankot a hozzátartozói munkájából lopta el.” A kegyetlen nagymama mellett Jacques még jobban érezte az anyai szeretet hiányát.

A tanító

A regény legszebb része Az iskola című fejezet, amelyben tanítójának, Louis Germain-nek állít emléket Camus. (A regényben Bernard úr, aki egyszer valódi nevén szerepel.) Neki köszönhette, hogy elkerülte a hozzá hasonló szegénységben élő gyerekek sorsát, a gyermekkori munkát és megnyílt előtte az út a gimnázium, majd az egyetem felé.
Bernard úr hosszú részleteket olvasott fel tanítványainak Dorgeles Les Croix de bois című regényéből. (A könyv magyarul is megjelent Fakeresztek címmel). Az utolsó rész felolvasásának leírása talán a legmegrendítőbb sorai a könyvnek: „Bernard úr az év végén a regény végére érve tompább hangon felolvasta D. halálát, aztán érzelmeivel és emlékeivel küszködve némán becsukta a könyvet, majd a döbbent csöndbe dermedt osztályra emelte tekintetét, észrevette, hogy az első sorban ülő Jacques meredten nézi, csupa könny az arca, s úgy zokog, mint aki sohasem akarja abbahagyni. „Jól van, kicsikém” − mondta Bernard úr alig hallhatóan, majd fölállt, és eltette a szekrénybe a könyvet, háttal az osztálynak.” Ezek után Jacques megkapja tanítójától a könyvet. „Nesze, ez a tiéd.” Jacques egy barna csomagolópapírba kötött könyvet kapott, nem volt semmi ráírva a borítóra. De még mielőtt kinyitotta volna, tudta, hogy a Fakeresztek az, mégpedig az a példány, amelyből annak idején felolvasott az órán. „Nem, nem, ez − azt akarta mondani, hogy túl szép. Nem talált szavakat. Bernard úr megbiccentette öreg fejét. − Sírtál az utolsó nap, emlékszel? Azóta ez a könyv a tied. − És elfordult, hogy elrejtse hirtelen elvörösödő szemét.”
A regényben Camus szívszorítóan írja le továbbtanulásának történetét. A tanév vége felé a tanító közli legjobb tanítványaival, hogy pályázatot nyújt be számukra a gimnáziumi-kollégiumi ösztöndíjra. Amikor Jacques hazaér, elmondja a hírt anyjának és a nagymamának. Az anya el van ragadtatva. „Ó, mert olyan okos vagy” − mondja. „Akár okos, akár nem, jövőre tanoncnak kéne mennie.” − szól a nagymama döntése. Ezek után Jacques hamarosan elhűlve látja, hogy Bernard úr bekopogtat hozzájuk. Amikor a nagymama azt mondja a tanítónak, hogy nem tudnák kifizetni a különórákat, az így válaszol: „Ne törődjön vele − azzal megrázta Jacques-ot −, ő már fizetett nekem.” 

A Nobel-díj
Camus örökre hálás marad tanítójának. A Nobel-díj átvételekor mondott beszédét neki ajánlja. 
1957. november 19-én ezt írja Louis Germain-nek:
„Kedves tanító úr!
Hagytam, hadd csillapodjon egy kicsit az utóbbi időben körülvevő lárma, s most szólok Önhöz egész szívemből. Fölöttébb nagy megtiszteltetésben részesültem, pedig nem kértem, nem kerestem. De amikor megtudtam a hírt, anyám után rögtön Önre gondoltam. Ha nem lett volna, ha nem nyújt segédkezet a néhai kisgyereknek, ha nem tanít, nem ad példát, akkor ebből semmi sem valósult volna meg. Nem csinálok nagy ügyet az effajta kitüntetésekből. Ez azonban legalább jó alkalom rá, hogy elmondjam önnek, mit jelentett és jelent mindig is számomra, s biztosítsam róla, hogy fáradozása, szívvel-lélekkel végzett nagylelkű munkája tovább él egyik kis növendékében, aki felnőttként is hálás tanítványa maradt. Teljes erőmből ölelem:
Albert Camus”

Befejezetlen regény
Jacques utolsó gondolata kimondatlanul, de félreérthetetlenül visszautal Az idegen Meursault-jának szavaira és Camus „lázadó ciklusára”. A regény hőse azt szeretné, „hogy lázadás nélkül tudjon megöregedni s meghalni”. 
A Jegyzetek és vázlatok tanúsága szerint „A könyvnek befejezetlennek kell maradnia. Pl.: „S a hajón, mely Franciaországba vitte vissza…” Ez a megoldás megfelel az Umberto Eco által nyitott műnek nevezett regény elméletének és a modern regény egyik sajátossága. Az első ember befejezetlen marad. De nem úgy, ahogyan azt Camus akarta. A kézirat a száznegyvennegyedik oldalon megszakad.
Tudjuk, hogy Az első ember egy tervezett trilógia első része. Nem lehet eléggé sajnálni, milyen remekművektől fosztott meg bennünket írójának ötvenhét évesen bekövetkezett abszurd halála. 




Megosztás