Két testvér: festészet és költészet

MEGJELENT: 2018. október 16. | SZERZŐ: Magyar Miklós

Az ókorban a festészet és a költészet kapcsolata természetes, vitathatatlan. E két művészet mind a művészek, mind a közönség számára elválaszthatatlan. Időszámításunk előtt az 5. században Szimónidész, a marathóni csata megörökítője kijelenti: „A festmény egy néma költemény és a költemény egy beszélő festmény.” Horatius ugyanezt az elvet vallja Ars Poéticájában: „a festészet és a költészet két testvér.” A Reneszánsz és a Klasszicizmus tovább viszi ezt a hagyományt. A tizenkilencedik századtól a két művészeti ág kapcsolata még szorosabb lesz. Az alábbiakban a francia irodalom négy költőóriásának – Baudelaire, Verlaine, Rimbaud, Apolllinaire – híres festmények által inspirált egy-egy verse kerül bemutatásra.

Kép forrása

Charles Baudelaire és Édouard Manet
Stephan Mallarmé és Édourd Manet kapcsolatáról már írtam a Könyvkultúra hasábjain. Manet egy másik költőóriással, Charles Baudelaire-el is szoros barátságban állt. Baudelaire 1846-ban a Szalon kiállításán megfogalmazta a festészet és a költészet kapcsolatáról vallott nézeteit: „Egy festményről a legjobban egy szonettben vagy egy elégiában lehetne beszámolni.”
Manet Olympia című festménye (1865) óriási botrányt váltott ki mind a közönség, mind a kritika részéről. Az újságok ontották az elmarasztaló jelzőket: „végletes csúfság, ostoba arc, hullaszerű bőr, sárga hasú odaliszk”. Holott a festmény nem kevesebb, mint a modernitás kapuja. A realizmus eszközeivel megnyitja az utat Degas-tól Lautrec-ig, Zolán át, a prostituált művészi és irodalmi ábrázolása előtt.
Baudelaire levélben bátorította Manet-t, segített neki elviselnie a támadásokat. Gúnyolódnak önön; a tréfálkozások elkeserítik; nem igazságosak önnel. Gondolja, hogy ön az első ilyen eset? Maga zseniálisabb, mint Chateaubriand vagy Wagner? Őket is kigúnyolták. Nem haltak bele.” 
Manet és Baudelaire barátságának magyar vonatkozása is van. a Hölgy legyezővel vagy Baudelaire szeretője című festményt (1862) a Budapesti Szépművészeti Múzeum 1916-ban vásárolta meg. A festményen Jeanne Duval, egy másodrangú párizsi színésznő látható, akit Baudelaire 1842-ben ismert meg. Viharos szerelmük csaknem a „Fekete Vénusz” élete végéig tartott. Baudelaire akkor is eltartotta az asszonyt, amikor már nem éltek együtt és az szélütést kapott. Kreol szeretőjéhez Baudelaire egy egész ciklus verset írt. Amikor Manet megfestette Jeanne Duvalt, az már beteg volt, ami paralízisben szenvedő lábán, kifejezéstelen arcán is tükröződik. 
Baudelaire Sed non satiada című költeményét ez a festmény ihlette.
Tested, bizarr fetis, barna mint rejtek éj
az ind szavanna bús bűbájából teremtve,
vad pézsma és mosusz ködli körül derengve,
éjfélek gyermeke, ébencsipőjü Kéj!
Éj, bor és Ópium kincsénél többet ér
ajkad elixire, hol Ámor szárnya lengve
röpköd; vágyaim unt karavánja merengve
megy feléd, s bánatom szemedből inni kér.
Szemedből mely lobog, mint két nagy tüzes ablak,
ne engedd, hogy tüzet ily vadul-öntve kapjak:
ne hidd hogy Styx vagyok s kilencszer ölelek.
Óh jaj! mert nincs erőm, te kegyetlen Megéra!
hogy csókkal végre is szelíddé törjelek
s ágyad poklának én legyek Persephonéja.

(Babits Mihály fordítása)

Kép forrása 

Botticelli Vénusza, ahogyan Verlaine látta
Botticelli festménye utalás a görög mitológia által megörökített Afrodité, a szerelem és a szépség istennőjének születésére. A rómaiaknál ő Vénusz. A kép bal oldalán Zéphir, a nyugati szél istene, mellette Khlórisz nimfa. A mitológia szerint születése után Vénusz Cythera szigetéig utazott egy kagylón és Zéphir segítette utazásában, a sziget felé fújva őt. Vénusz körül rózsaszín virágok lebegnek. Amennyiben igaz a feltételezés, hogy Botticelli Homérosznak áldozva alkotta meg festményét, Vénusz balján Pomóna, a gyümölcsfák és a kertek istennője, virágos fehér ruhában, a szárazföldön várja Vénus érkezését egy nagy, lobogó palástot tartva kezében. A tenger nyugodt, csak apró hullámok fodrozzák. Pomóna mögött egyenes törzsű fák állnak. Maga Vénusz szűzies, feltűnően fehér, selymes bőrrel. Meztelen testéből alig takar valamit kibontott haja.
Verlaine költeménye szinte a legapróbb részletekig visszaadja a festmény látványát.
Paul Verlaine: Nascita di venere (Boticelli)
Vénusz egy gyönyörű kagyló szélében állva
meztelenül kiér egy nyájas parti tájra,
és testéből csupán azt a csöpp részt fedi
hajával, hova a vágy dárdáját veti.
Lendül egy dús palást, melyet egy nimfa tár szét,
azzal varázsol az istennőből királynét:
két szárnyas efebosz, két szél száll másfelül,
karjuk ölelkezik, csípőjük elvegyül:
Zefír és Boreász, és isteni szerelmet
és szent gyűlöletet fuvallva közelednek.
Lágy derű ömlik el a szép arc közönyén,
a kultuszt várja tán, mellyel minden növény
s test áldozik neki e perctől fogva váltig,
s lényéből aggasztó ártatlanság sugárzik.

(Rónay György fordítása)

Kép forrása

Egy Vénusz-paródia

Verlaine költeményével ellentétben Rimbaud verse, a Venus Anadüomené című szonett, sajátos felfogású ábrázolása a szerelem istennőjének, Vénusznak. A görögből vett Anadüomené azt jelenti, hogy a habokból emelkedő. Az olvasó ekkor akaratlanul is Botticelli Vénusz születése című festményére gondol. Ám Rimbaud Vénusza nem kagylóból, hanem „bádogravatal zöldjéből” merül fel. Az egész vers az eredeti mítosz és Botticelli festményének paródiája. Botticelli Vénuszának gyönyörű, hosszú haja Rimbaud-nál „barna, szagosra kent haj”. Kecses alakja „gyarlón tatarozott, nyűtt kellemű”. A „szürke nyak”, „hullámos kurta hát”, „lógó háj”, „vöröses gerinc”, majd mind ennek betetőzéseként a „fekély a végbelén” szöges ellentéte a mitológiai istennőnek. De csupán arról van-e szó, hogy Rimbaud gúnyt űz egy hagyományból? Semmiképpen sem. A vers egy esztétikai norma meghaladása, új utak keresése. Gondoljunk csak Baudelaire megfogalmazására: „sarat gyúrtam és aranyat csináltam belőle.” Ennek az új esztétikának egyik legeklatánsabb illusztrálása Baudelaire Egy dög című verse.
Venus Anadüomené
Mint bádogravatal zöldjéből, úgy bukik föl
barna, szagosra kent hajjal egy női fej
lassan és ostobán a rossz kádban a vízből,
gyarlón tatarozott, nyűtt kellemeivel;
majd jön a szürke nyak és szélesen kiállva
a lapocka, meg a hullámos kurta hát.
A bőr alatt lapos lombokban lóg a hája,
és mintha szállani nógatnák nagy farát.
Gerince vöröses; riasztóan sivár
és furcsa az egész. Föltűnik rajta pár
furcsaság is, amit nagyítón kéne látni...
CLARA VENUS: ez a két szó áll csípején;
− s az egész test mozog, úgy tárja a farát ki,
iszonyú-szépen, egy fekéllyel végbelén.

(Rónai György fordítása)

Kép forrása
 
Delanauy és Apollinaire
Az 1912-1913-ban alkotott Az ablakok című sorozatával Robert Delaunay absztrakt korszakába lép. Egy hosszú kísérletezés kezdete ez, amely során a „reprezentatív harmóniát” keresi, egyedül a színek segítségével. A tárgyakat a színek helyettesítik. Új módszerét Vaszilij Kandinszkij 1910-ben kiadott A szellemiség a művészetben című elméleti munkájára alapozza. Kandinszkij így fogalmazza meg elméletét: „Számomra az atom részekre bomlása világraszóló kataklizmával egyenértékű. A legrobusztusabb falak omlottak össze elképesztő váratlansággal. Minden bizonytalanná, erőtlenné, megbízhatatlanná vált. Az sem lepett volna meg ennyire, ha a kő szétmállik, levegővé olvad és láthatatlanná válik a szemem előtt.” Kandinszkij szerint belső rezgése minden tárgynak van, ezt kell a festőnek a puszta színek és formák által felkeltenie a nézőben. „Általában a szín olyan erő, mely közvetlenül hat a lélekre. A szín a billentyűzet, a szemek a kalapácsok, a lélek a zongora a húrokkal. A művész a kéz, amely játszik. Megérinti az egyik vagy másik billentyűt és megrezegteti a lelket.”
Delaunay ablakai ezt a felfogást tükrözik. 
1913-ban a berlini Der Sturm Galériában kiállítást rendeztek Robert Delaunay festményeiből, ahol az Ablakok sorozat is bemutatásra került. Apollinaire erre az alkalomra írta Az ablakok című versét, amely a kiállítás katalógusában is szerepelt. A költő Delaunay műtermében, a festővel közösen alkotta meg a költeményt. Apollinaire ebben a versben egyfajta egyidejűséget akart megvalósítani, amint azt Delaunay a színekkel tette. 
Az ablakok 
A pirostól a zöldig az egész sárga elhal
Mikor az arapapagájok énekelnek a hazai erdőkben
A pihi-madarak halomba ölve
Verset kell írni az egyszárnyú madárról
Majd feladjuk telefonüzenetben
Óriási fájó trauma
Melytől a szem kicsordul
No itt egy szép lány a fiatal torinói nők közt
Szegény fiatalember a fehér nyakkendőjébe fújta orrát
Fölemeled majd a függönyt
S most íme kinyílik az ablak
Pókok mikor kezek szőtték a fényt
Szépség halványság kifürkészhetetlen ibolyaszínek
Hiába igyekszünk majd lepihenni
Éjfélkor rákezdenek
Akinek ideje van módja is van
Matrózok Menyhal sokszorozott Napok s a medvebőr az alkonyatban
Egy pár ócska sárga cipő az ablak előtt
Tornyok
A Tornyok az utcák
Kutak
Kutak és terek
Kutak
Fák azok amelyek a csavargó mulatt lányoknak oltalmat adnak
A mesztic-kosok fájdalmas dalokat énekeltek
A barna mesztic-barikáknak
S a lúd oá-oá trombita északon
Ahol mosómedvevadászok
Lehúsolják a prémeket
Tündöklő gyémánt
Vancouver
Ahol a behavazott vonat éjszakai tüzekkel lobogva fut a tél elől
Ó Párizs
A pirostól a zöldig az egész sárga elhal
Párizs Vancouver Hyeres Maintenon New York és az Antillák
Az ablak kinyílik mint egy narancs
Szép gyümölcse a fénynek 

(Vas István fordítása)


Megosztás

Egypercesek

Kódexek a neten

Kódexek a neten

Digitálisan is elérhetők az Esztergomi Főszékesegyházi Könyvtár kódextöredékei

Virtuális Frankenstein-fiú

Mutasd a profilod, meg nem mondom, ki vagy

Tinik Szobabiciklivel

Tinédzserek forgatnak filmet Stephen King Stationary Bike című novellájából

Kifutóra a vasfüggöny mögül

Három év után új könyvvel jelentkezett a népszerű szerző

Tudta Ön, hogy a múlt disztópiájában él?

Tömegkultúráról és annak szubkulturális gyökereiről, élvhajhászásról és össznépi tébolyról