Ha túl vagyunk azon a sokkon, amit a toldott-foldott irodalomtörténet okoz, nézzük most meg ugyanennek a papírosnak a másik oldalát: vajon mi minden hiányzik a hagyományos irodalomtörténetekből! Ehhez persze elsőképpen azt kell átnézni, hogy ami oda kerül, az miért kerül oda. Egy korábbi írásomban megemlítettem, hogy Roland Barthes A történelem diskurzusa című írásában megjegyzi: „a feljegyzés a jelentősből fakad, de... csak az lehet jelentős, ami méltó az emlékezetre, vagyis méltó arra, hogy feljegyezzék". Tudnunk kellene azonban azt is, vajon mit jegyez föl, milyen irodalmi anyagot tart emlékezetre méltónak egy-egy kor?

Szerzők és olvasók
Ha azt hinnénk, egyszerű dolga van az irodalomtudósnak, amikor eldönti, mi fontos és mi lényegtelen, nézzünk csak körül a kortárs hazai könyvpiacon. A magam részéről egy Ünnepi Könyvhét forgatagában döbbentem rá az elképesztő tényre: ma körülbelül tizennégyezer szerző alkot Magyarországon. Tizennégyezer olyan ember, aki úgy gondolja, hogy valamilyen szempontból érdekes, élvezhető, vagy ha sem ez, sem az, akkor legalább fontos, vagy igaz, amit ír.
És ne gondoljuk, hogy a bődületes szerzői lélekszám korunk különlegessége! Minden időben, amikor a könyvkiadás elegendő szabadsággal rendelkezett ahhoz, hogy bőségesen ellássa a rendkívül sokrétű piacát, szerző szerző hátán tolongva próbálta a kiadóra sózni új kéziratát, aki, ha látott benne üzleti fantáziát, lelkesen próbálta a vevőre tukmálni új kiadványát.
És tegyük hozzá: előre senki nem tudja, mekkora siker lesz a könyv, bármilyen mérőszámmal is adatoljuk a siker fogalmát. Hosszan lehetne sorolni a kiadók által sokszorosan elutasított, majd üstökös-szerű pályát befutó szerzők neveit, mint ahogyan azt is, hogy hány olyan alkotót tartunk számon az irodalomtörténetben, akire a maga korában senki nem volt kíváncsi.
Nos, ebből a mindenkor, de legalábbis a könyvnyomtatás felfedezése óta szinte végtelen áradatból kell kiválogatnia az irodalmárnak azt, ami „jelentős, ami méltó az emlékezetre, vagyis méltó arra, hogy feljegyezzék”. De hogyan tudja ezt megtenni? Hiszen még akkor sem tud minden megjelenő könyvet elolvasni, ha olyan komoly insomnia-problémái vannak, mint milyenekkel például Szerb Antal küszködött.

Művek és ítészek
Azt gondolnánk, hogy az irodalomtörténet klasszikus válasza megadja a feleletet arra a kérdésre, hogyan lehet rendet vágni a mennyiségből eredő káoszban. A megoldás a hagyományos irodalomtörténet-írás szerint valahol a „nagy narratíva” lényegéből fakad: emlékezetre, feljegyzésre méltó szöveg az, ami beilleszthető a világról alkotott általános képünkbe, ami alátámasztja ideológiai épületünket, ami az emberről alkotott eszméinket újra és újra hitelesíti. És, hogy ez a válasz kicsit kerekebb legyen, szerteágazó tanulmányok-tudományok biztosítják az esztétikai, irodalomelméleti, hermeneutikai jelentőségét egy-egy bevett alkotásnak. Naná, hiszen az irodalomtudomány, vagy újabban – mondjuk Gadamer óta – inkább szövegtudomány, maga is a „nagy narratíva” része.
Ám az, aki olvasgat néha efféle tanulmányokat, minduntalan kellemetlen érzéssel birkózva gyűri magába az aktuális tudományos igazságot: kissé túlságosan is bonyolultak ezek az elgondolások ahhoz, hogy a valóság hétköznapi arcát megmutathassák. Feljegyzésre méltó anyag ugyanis nem abból lesz, amit az irodalomtudósok alapos elemzésnek alávetve, szigorú ítéletük során kellő minősítéssel látnak el, hanem valami egészen másból. Az irodalomelméleti feldolgozás csak azután következik, miután egy művet már jelentősnek minősítettek. Nem is képzelhető el másképp. Tizennégyezer kortárs szerző munkáinak feldolgozásához akkora irodalomtudományi intézet kellene, amekkora a halálcsillaggal vetekedne.
És itt hadd tegyek egy aprócska megjegyzést kortárs nagyjaink egyikének látványos pályaképéről. Nobel-díjas alkotónk, Kertész Imre hazai sikerét, ismertségét, szövegeinek tudományos igényű feldolgozását éppen Nobel-díja hozta el. Az elismerést megelőzően igen kevesen tudtak létezéséről, kevesen olvasták műveit, és – bár akad ellenpélda – munkásságát nem dolgozta föl komolyan az irodalomtudomány. A svéd akadémia díja nélkül erősen kérdéses, hogy Kertész bekerülhetett-e volna a huszadik század magyar irodalmának történetébe. És ennek semmi köze nincs ahhoz, hogy amúgy mit gondolunk könyvei irodalmi értékéről.

A siker másik oldala
A válogatás ugyanis nem így zajlik. Hogy a szokványostól egy kicsit eltérő választ kapjunk, először is vessünk egy pillantást Malcolm Gladwell Kivételesek – A siker másik oldala című könyvére! Az angol szociológus, történész, tudományos újságíró – akit a Time magazin 2005-ben a száz legbefolyásosabb szerző közé sorolt – fordított egyet a tehetség hagyományos felfogásán. A romantika korából nyakunkon maradt, és az irodalomtörténet, no, meg úgy általában a művészettörténet által máig hurcolt zseni-elmélettel szemben azt állítja, hogy a siker közösségi jelenség. Persze kell hozzá az egyéni teljesítmény, a kiemelkedő tehetség, a szorgalmas felkészülés, de mindez semmire nem elég. Befutott tudós, író, festőművész, vagy akár üzletember nem abból lesz, aki szorgalmasan végigcsinálja a self-help könyvek útmutatásait. A sikerhez valami egészen más kell.
Gladwell szerint a kiemelkedő tehetségek nem feltétlenül kiemelkedőek és pláne nem feltétlenül tehetségesek, inkább eléggé szerencsések és rettentő szorgalmasak. „A sikernek egyéni teljesítményen alapuló megközelítése nem működőképes. Az emberek nem a semmiből érkeznek. Igenis fontos a jó származás és a pártfogók támogatása. Talán úgy tűnhet, hogy azok, akik nagyobbá lesznek, mint a királyok, mindent saját maguknak köszönhetnek. Pedig igenis támaszkodnak a rejtett előnyökre, a kivételes lehetőségekre és a kulturális hagyatékra, amely végül lehetővé teszi számukra, hogy keményen küzdjenek, és hogy úgy viszonyuljanak a világhoz, ahogy mások nem tudnak, nem tudnának.”
Úgy tűnik, különböző tényezők szerencsés együttállása szükséges ahhoz, hogy egy igazi tehetség megkapja a neki szükséges teret. Nevezhetjük a dolgot siker felé vivő emberi környezetnek vagy véletlennek is, bár az tény, hogy – újra Gladwellt idézem – „a sikerhez feltétlenül szükséges a lehetőségekre való fogékonyság, de ez nem belőlünk fakad, és nem is a szüleinktől kapjuk. Ezt a kor teremti meg, amiben élünk: a történelem, egy bizonyos helyen és egy bizonyos időben, különleges lehetőségeket kínál számunkra.”
Márpedig, ha igaza van Gladwellnek, amiben, megjegyzem, nem sokan kételkednek, akkor elmélete igaz kell, hogy legyen az irodalmi nagyságra is. Nagy író nem abból lesz, aki nagyot ír, hanem abból, aki elég jót ír ahhoz, hogy vállalható legyen a környezete számára, s így támogathatja azt, aki elég szerencséset ír ahhoz, hogy szövegét felkapja a közérdeklődés hulláma.

Az irodalom határai
A nagy írót, a feljegyzésre, emlékezetre méltó, jelentős alkotót az olvasók teremtik meg. Ám van ebben az irodalomtörténeti kalandban egy furcsa csavar. S ez a fordulat okozza azt, hogy nem minden népszerű író kap helyet az irodalomtörténetben. Gondoljunk csak arra, hogy a maga korában rémisztően népszerű Rózsa regény – ennek a tizenharmadik századi könyvnek több mint háromszáz másolata maradt fenn – vagy az ugyancsak döbbenetesen sikeres Osszián – ezt a megmosolyogtató hamisítványt Batsányi és Kazinczy még úgy fordította, mintha az északi epika csodáját ültetné át magyarra – ma még csak lábjegyzetben sem szerepel egy-egy komoly irodalomtörténeti munkában.
Az irodalomtörténeti emlékezet kánonját ugyanis nem pusztán az olvasók, hanem az olvasók egy speciális csoportja, a kritikusok, irodalombúvárok, irodalomtörténészek teremtik meg.
Hadd hivatkozzak itt egy másik rendkívül izgalmas kötetre, Kutrovátz Gábor, Láng Benedek, Zemplén Gábor könyvére, A tudomány határai című munkára. A kötet azt a kérdést vizsgálja, miképpen jelölhető ki a tudomány és áltudomány határa, de nekünk most arra is jó lesz, hogy segítségével magyarázatot találjunk arra, miért hullik ki az irodalomtörténeti emlékezetből az egyik, s miért rögzül benne a másik, szintolyan népszerű munka.
Nos, szerzőink elsősorban arra hívják föl a figyelmet: nincs semmiféle objektív eszköz a kezünkben ahhoz, hogy meghatározzuk, mi tudomány és mi nem az. Leginkább talán azt mondhatjuk: tudomány az, amit ma tudománynak tart a társadalom, azaz részesedik az állami erőforrásokból. Tudománnyá pedig jobbára úgy válik valami, hogy a tudóstársadalom elfogadja tudománynak.
Teljes bizonyossággal állíthatjuk, hogy mindez az emberi gondolkodás valamennyi ága-bogára igaz: magas művészetté, feljegyzésre méltó irodalommá elsősorban azáltal lesz valami, hogy az irodalmi közönség jelentősnek ítéli. Például azáltal, hogy valaki, valamikor ír róla egy komoly kritikát, beválogatja egy irodalmi gyűjteménybe, megemlékezik róla egy irodalomtörténeti munkában.
Az újkori magyar irodalom történetében meglepően jól adatolt, ám meglepően kevés figyelemmel kísért tényeket tudunk arról, hogy egy-egy alkotó miképpen jutott be, szerzett elismerést az irodalmi megmondóemberek körében. A maga korában Kölcsey – kiterjedt levelezése révén – gyakorlatilag egymaga döntött arról, kinek lehet helye az irodalmi panteonban, s kinek nem. Kevesen vannak azok, akiket ledorongoló kritikája dacára is jelentős alkotónak tartunk. De hasonlóképpen tudjuk, hogy Arany a Kisfaludi Társaság elismerésének köszönhetően válhatott költővé, Petőfi ugyancsak komoly erőfeszítéseket tett azért, hogy korának irodalmárai, szerkesztői, szerzői elismerjék, és így tovább sorolhatnánk a kapcsolatot építő alkotókat egészen a nyugatosok által befogadott, vagy egészen Aczél György által támogatott, de legalább megtűrt tollforgatókig.
Úgy tűnik, egy-egy irodalmi alkotás nem azért, vagy nem elsősorban azért sikeres, mert belső okai sikerre ítélik, hanem azért, mert szerzője, menedzsere könnyebben fér hozzá a sikerhez segítő erőforrásokhoz, mint riválisai. Az elismert alkotók ilyen módon hozzájuthatnak azokhoz a lehetőségekhez, amelyekhez versenytársaik nem. Kiadói ajánlatokat, ösztöndíjakat, állásokat, s nem utolsó sorban társadalmi megbecsülést szerezhetnek, míg az irodalmi jelentőségűnek el nem ismert alkotók efféle előnyökre és erőforrásokra nem számíthatnak. S e hozzáféréshez – a tehetség és a szorgalom mellett – elsősorban kapcsolatok és szerencse kell.  
Így aztán azt is elmondhatjuk: annak meghatározása, hogy miről beszél az irodalomtörténet és mi az, amit feledésre ítél, semmiféle belső minőséggel nincs összhangban. Számos emlékezetre méltatlan művet számon tart, miközben számos jelentős munkát kihagy elbeszéléséből. S, ha ez így van, az bizony szomorú és elkeserítő. De leginkább igazságtalan.