Mekkora narratíva lehet az irodalomtörténet? A különös kérdést azért lehet felvetni, mert manapság nem csak a posztmodern filozófia egyik legjelesebb képviselőjének, Jean Francois Lyotard elméleteinek elterjedésén vagyunk túl, de lassan gondolatainak megcáfolásáig is eljutottunk. S most ott tartunk, hogy, ami a kritikák dacára is megmaradt Lyotard munkásságából, az akár helytálló is lehet. Abban például igazat adhatunk a francia gondolkodónak, hogy az elmúlt évtizedekben gyökeresen átalakult az emberi gondolkodásmód.

A „nagy narratíva”
Posztmodern elméletalkotónk úgy vélte, hogy a huszadik század derekáig jellemző modern gondolkodás úgy igyekezett elrendezni az emberi tudást, hogy minden gondolat egy nagy, egységes elbeszélés keretébe ékelődjön, s hosszabb távon összefüggő világmagyarázattá álljon össze.  Az egyes gondolatok attól váltak érvényes igazsággá, legitim tudássá, hogy a nagy elbeszélésbe illeszkedve igazolást nyerhettek. Így minden, vagy legalábbis majdnem minden gondolat, amit a társadalom, szűkebben értelmezve a tudóstársadalom elfogadhatónak tartott, a nagy elbeszélés egyes részleteinek kidolgozásaként, további kifejtéseként, gyarapításaként nyerhetett értelmet.
Így és ebben a szellemben születtek meg a tekintélyes irodalomtörténeti munkák, amelyek átfogó képet kínáltak az emberi alkotókedv egy sajátos területének fejlődéséről, változásáról, miközben természetesen ezer szállal kapcsolódtak a kultúrtörténet, a tudománytörténet, illetve általában a történelem, s végül a felvilágosodás – persze folyamatosan változó – mindenre kiterjedő, nagy világmagyarázatához.
Lyotard azonban rámutatott, hogy a posztmodern gondolkodás egészen másféle. Nincs többé igény nagy elbeszélésre, nem lehet többé átfogó, összefoglaló, mindenre kiterjedő elméletet létrehozni, mert az egyes elméletek immár nem függenek egymástól. A posztmodern gondolatok önmagukban hordozzák hitelességüket, önmagukban állnak, s jelentőségüket nem a tényekre való reflektálásuk adja, vagy a szűk szakmai közönség hitelesítése teremti meg, még kevésbé biztosítja az, hogy valamilyen nagy elbeszélésnek részei, vagy nem, hanem kizárólag az, hogy képesek-e megszólítani a szélesebb közönséget, azaz az, hogy tükrözik-e azt az értékvilágot, amit a közönségük magáénak vall.
És hiába állítják sokan azt, hogy a posztmodern gondolkodás leírása maga is inkább ideológia, mint tényközlés, azért mégis úgy tűnik, hogy az univerzális világértelmezések kora lejárt. Úgy tűnik, hogy az igazság sokkal tágasabb annál, mint korábban gondolta az ember, s az egészre vonatkozó „univerzális igazság” helyére az alternatív igazság állt. „Anything goes” „minden megy”.
Hogy mi okozta ezt a változást, Lyotardnak arról is van elképzelése. Széljegyzetek az elbeszélésekhez című tanulmányában posztmodern korunkról a következőket írja: „Végsőkig leegyszerűsítve, a posztmodernt a nagy elbeszélésekkel szembeni bizalmatlanságban határozom meg.” A nagy elbeszélések, a meta-narratívák a posztmodern gondolkodás szerint a fennálló társadalmi rendszer intézményeinek a fenntartására szolgáltak. Tulajdonképpen a világ ideológiai hátterét adták. A meta-narratívák legitimációként szolgálták a társadalmat, megadva annak metafizikai megalapozását. A modern világba, a modern tudományba és intézményrendszerbe vetett bizalom eltűnésével, a meta-narratívák is semmivé lettek. Nem hitelesíthettek semmit, s ezzel a maguk hitelessége is elveszett.

„Minden megy”
A posztmodern gondolkodásmód természetesen a történelemről, irodalomtörténetről alkotott elképzeléseinkben is megjelenik, s így ma már egyre nehezebb hitelesnek látni azokat az egységes irodalomtörténeteket, amelyeket a tizenkilencedik század vége, a huszadik század első fele létrehozott.
Az irodalom történetének értelmezése, más gondolatokhoz hasonlóan, öntörvényű lett, nem viszonyul semmiféle nagy elbeszéléshez, benne a tények és az értékek világa önálló életet él. Ezért a posztmodern történetírás – s ha lenne ilyen, akkor a posztmodern irodalomtörténet – állításait nem is tekinthetjük tényállításnak, megfellebbezhetetlen igazságnak. A múltra vonatkozó szövegeket manapság kizárólag propozíciókként foghatjuk fel, csupán javaslatok, indítványok, kezdeményezések, pusztán egy lehetőséget kínálnak a múlt megítélésére.
A vicces a dologban az, hogy manapság ugyanezzel a szemlélettel tekintünk a hagyományos irodalomtörténetekre is. Állításaikat kevéssé látjuk ténynek, sokkal inkább felvetésnek.
S, ha így nézzük, így olvassuk a komoly szándékkal írott irodalomtörténeteket, mindjárt szembeötlővé válik az, hogy a narratíva felépítéséhez, hiátusai kitöltéséhez segédanyagokra van szükségük.
Kivétel nélkül minden modern kori irodalomtörténeti szakmunka kétségbeesetten keresi azokat a töltelékanyagokat, amelyekkel befoltozhatja a mese szövésében felfeslő repedéseket.

Skizofrén viszonyok
A legtöbb szerző vagy szerzőcsoport az irodalom kezdeteit taglalva hosszan elemzi a nyelv eredetét, fejlődését, mintha az irodalomnak bármi köze is volna a nyelvhez. Annak a nyilvánvaló kapcsolatnak ugyanis, amely a szépirodalom igényes nyelvi megformáltságát összefüggésbe állítja a nyelvvel, magával, semmi köze nincs a nyelv eredetéhez, keletkezéséhez, kialakulásához. Van viszont köze a nyelv folyamatos változásához, az új nyelvi formák, játékok, idegen hatások, vagy társadalmi változások okozta belső alakulásához. Ezeknek koronkénti bemutatása azonban értelemszerűen meghaladná az irodalomtörténet kereteit, nem is tesznek rá kísérletet az alkotók. De hát akkor, miért kell teletömni a kezdetekről szóló fejezeteket nyelvtörténeti értekezésekkel? Nehéz más magyarázatot találni erre a gyakorlatra, mint azt, hogy az irodalomtörténészek többsége egy konstruált valóság alapján írja narratíváját, s, ahol nem talál anyagot, oda leleményességével illeszt valami hiánypótló szükségtörténetet.
Hasonló a helyzet a népi kultúra felemlegetésével is. Az irodalom történetének kezdete elképzelhetetlen a népmesék, népköltészeti alkotások, népmondák színes gyűjteménye nélkül. E korai időkből, mondjuk, az írásbeliséget megelőző korokból nyilvánvalóan hiányzik az irodalomtörténeti anyag, ám szerzőink többsége képtelen elengedni azt a narratívát, amely szerint az irodalom az emberi kultúra egyetemes fejlődésének része, s így mindenképpen kell találnia olyan kezdetet, ami valahogy beilleszthető a nagy egész hatalmas panorámájába.
Hogy mennyire hamis ez az eljárás, arról az a skizofrén viszony is árulkodik, ahogyan az irodalomtörténet-írás megítéli a korai és a későbbi népi kultúrát. Míg ugyanis az ősi népi műveltség nélkülözhetetlen része a történetnek, addig a későbbi népi műveltséget inkább műveletlenségnek látja. Fel sem merül, hogy azokban a korokban, ahol bőséges a valódi irodalomtörténeti anyag, befurakodhatna a narratívába egy-egy népmese, vagy népdal szövege. Különösen határozott tagadással viszonyul a kortárs, vagy közelmúlt népi önkifejezés megnyilvánulásaihoz, például a graffitihoz, interneten terjedő gondolatokhoz, vagy popzenei szövegekhez.  
Ugyanezt láthatjuk akkor is, amikor – mondjuk, az olvasók hiánya miatt – az irodalomtörténet nem talál elegendő anyagot. Ahelyett, hogy beismerné, vannak korok, amelyekben tulajdonképpen nem beszélhetünk irodalomról, odaollóz mindenféle szerzőt és szöveget, hogy fel tudja mutatni a maga tárgyának történeti linearitását. Ilyenkor a legtöbb irodalomtörténész lelkesen mossa össze a tényirodalmat, a filozófiát, teológiát és a szépirodalmat, s minden írott szövegben irodalomtörténeti emléket vél felfedezni. A Wikipédia irodalom szócikke alatt a következő ostobaság olvasható: „Nem nevezzük a szó szoros értelmében irodalomnak például a napi bevásárló listát. Azonban, ha egy ilyen lista kerülne az 1300-as évekből magyar területről elő, az számunkra mégis az irodalomhoz tartozna, méghozzá a nyelvemlékes korhoz.” Miközben nyilvánvaló, hogy a bevásárló lista nem irodalom, sem a szó szoros, sem semmiféle galaktikusan tág értelmezése keretében.
Úgy tűnik, az irodalomtörténet máig tartja magát Beöthy Zsolt tizenkilencedik századi definíciójához, amely szerint irodalomnak tekinthető a magyar szellem minden olyan alkotása, amelynek felfogása, célzata, tárgya vagy előadása által megnyilatkozik a nemzet lelke, gondolkodása, érzése, képzelete vagy legalább valami belőle. Bár az igaz, hogy a „nemzet lelke” helyére időnként más fogalom került: a tudomány, az alkotói indulat, az önmagára ismerő szellem, esetleg az osztályharcot vívó elnyomott, azért a sokszor megtagadott meghatározást máig felismerhetjük minden irodalomtörténetben.

Pedig lehet, hogy kortársainknak nem úgy kellene elmesélni az irodalom históriáját, mint valami nagyobb egészre mutató folyamatos fejlődést, hanem csak azzal a közvetlen egyszerűséggel, ahogyan elmesélünk egy érdekes sztorit, minden különösebb ok nélkül.