Allah és a szeretet

MEGJELENT: 2014. szeptember 8. | SZERZŐ: Müllner Nándor

Az IS, az Iszlám Állam iraki és szíriai térnyerését egyre nagyobb aggodalommal követi a világ. Magazinunk eddig is foglalkozott az iszlámmal, különösen a Koránnal, mint a mohamedánok szent könyvével, a következő sorozatban azonban az Iszlám Állam kultúrtörténeti hátterét mutatjuk be. Az első részben a muszlim vallás születéséről szedtünk össze néhány érdekességet, azután az iszlám síita és szunnita irányzatának különbségeit foglaltuk össze, most pedig azt igyekszünk bemutatni, milyen változatok élnek az iszlám vallásban, hogyan fér meg egyazon hitben a misztikus elragadtatás és a fundamentalista kérlelhetetlenség. Hamarosan az Iszlám Állam szellemiségéhez is eljutunk.
A sorozatban nem a tudományos átírást ('Amawiyyūn, Muʿāwīya stb.), hanem a magyar terminusokat igyekeztünk használni.


Szunnita hatalom, síita missziók
A Prófétának, Mohamednek és a „helyesen vezetett” kalifáknak köszönhetően az Arab Birodalom terjedni kezdett. Kedvező adóiknak és vallási toleranciájuknak köszönhetően pedig nagyszámú új áttérttel számolhatott a muszlim közösség. Azonban a siker nem volt teljes. A hatalmon lévő szunnita iszlám Kalifák nem gondoltak arra, hogy majd egyszer megáll az expanzió, és talán visszavonulni is kénytelenek lesznek. Miért is gondoltak volna? Sikereik példátlanok voltak. A valamikori Perzsa Birodalomtól kezdve Észak-Afrikáig és az Ibériai-félszigetig sikerült egybe olvasztani az egymással vetekedő törzseket.
A hatalmon levőknek mindig könnyebb, ezért sokszor ők nem veszik észre a nyilvánvalót. Így hát a síiták voltak azok, akik a nép vallásosságának megváltoztatásával próbálták megdönteni a szigorú szunnita Abbászida-dinasztiát. Afrika szerte missziókat állítottak fel, ahol az imám-tant hirdették. Meglepetést okoztak, így sikerrel jártak. Erőfeszítésüket a 12. században koronázta siker, amikor is az Ajjúbida-dinasztia vehette át a hatalmat Egyiptomban és Szíriában, így a térség vezető irányzata a síita hit lett.
Az első és legfontosabb következtetés, amit le lehet vonni ebből, hogy az arab törzsek (de legyünk őszinték, bármilyen tömegek) nagyban manipulálhatóak voltak a missziók által. És csak egy kis szerencse kell… A hatalom pedig túl drága volt ahhoz, hogy ne a megtartására, hanem a vallási radikalizálódásra törekedjenek. A 14. század közepére már az imám feltétlen tiszteletéből is jócskán engedtek a hatalmon levők, nemhogy megpróbálják mahdinak kikiáltani magukat a birodalom vezetői…

A szúfik és a szeretet
A iszlám másik térítői a szúfik voltak, akikből később a dervisrendek nőttek ki. Habár Mohamed vallásgyakorlásában nem figyelhetők meg misztikus jegyek, az iszlám kezdeti szakaszában már feltűntek azok a jámbor muszlimok, akik inkább meditációval és az aszkézis gyakorlásával próbálták megtalálni az utat Allahhoz. A korai aszkéták közül néhányan gyapjúba öltöztek (szúf), ezért őket később szúfinak, gyakorlatukat pedig szúfizmusnak nevezték. Legfontosabb gondolatuk az, hogy egyéni tapasztalat alapján is megismerkedhetünk Istennel, és eljuthatunk a tökéletes egyesülésig mindenféle külső segédeszköz nélkül.
A szunniták ezen kijelentés alapján, már a kezdetektől üldöztek minden szúfit, hiszen vallástudósaik azt hirdetik, hogy csak a Korán, az iszlám jog és a Próféta életéről szóló történetek szolgálhatnak például a tökéletességhez. Annak ellenére, hogy a kezdetektől elnyomástól szenvedett a szúfi közösség, nem mondhatjuk, hogy a szunnita erőfeszítéseket siker koronázta. Sőt! A 8. század elején ugyanis fellépett egy baszrai asszony, akinek a gondolkodásmódja örökre rányomta a bélyegét a szúfi tanokra.
Rabia al-Adavíjja mondta ki először azt, hogy az aszketikus életmódot az Istentől és az Utolsó Ítélettől való félelem hajtja, így a hamis októl hajtva eleve nem érhetnek el Allah közelségébe. Gondolkodásai során ráébredt, hogy az emberek iránti szeretet és a szeretet mélységeinek megtapasztalása vezethet el Istenhez, később pedig a benne való teljes egyesüléshez. A gondolat végigsöpört a Közel-Keleten.
Az iszlám eddigi nehezen értelmezhető dogmái új értelmet nyertek a csak az adókedvezmény miatt áttért alattvalók szemében. Megindult a népesség iszlamizálása. A központi hatalom természetesen megpróbált fellépni ezek ellen az új tanok ellen. A vallás megújításával, és eretnekséggel vádolták a szúfikat. A baj ezzel csak az volt, hogy az új tanok hirdetői továbbra is muszlimnak vallották magukat, és betartották az iszlám öt alappillérét. Ráadásul még terjesztették is ezeket a saját gondolataik mellett. Kivégzésekre így csak a legszélsőségesebb esetekben került sor.

Dervisrendek, iskolák, könyvtárak
A szúfizmus az elkövetkezendő két évszázadban tovább fejlődött. A saját tapasztalatok fontosságát hirdető tanoknak pedig az lett a következménye, hogy megszámlálhatatlanul sok gondolkodó lépett fel. Minden kornak voltak azonban kiemelkedő tanítói, akiket követőik az iszlám (főleg a szunnita) tanokkal ellentétben szenteknek tartottak. Haláluk után tanítványai kalifává (Isten küldöttjének helyettesévé) váltak és az Arab Birodalomban szétszéledve a szent életének történetét és az iszlámot hirdették a nép között. Később, a saját tanítványaikkal együtt visszatértek mesterük sírjához, hogy ott tartsák meg szertartásaikat (dzikr – megemlékezés), hiszen úgy hitték, a szentek közbenjárhatnak a hívők érdekében Allah előtt.
A 11. században alakultak először szúfi (dervis) rendek, melyeknek kimondott célja az iszlám és a Korán, valamint saját szertartásaik széleskörű terjesztése volt. Az ő munkájuknak köszönhetően jöttek létre iszlám közösségek Indiától egészen Fekete-Afrikáig. Rendházaikban a világi tudományok művelésével és tanítással foglalkoztak. Eredményeiket lejegyezték, így megalapultak az első – uralkodótól független – arab könyvtárak. Művészeti tevékenységük pedig örökre rányomta bélyegét az arab irodalomra. Költőik ugyanis megalkották a történelem legsajátosabb misztikus költeményeit: Allah szerelmében való egybeolvadásról daloltak. Festészetük szimbolikájának egyes részei pedig még ma is megfejtésre várnak. A szegényeket segítő munkájuk viszont nem kívánatosan populárissá tette őket a Közel-Keleten. A dervisrendek azonban (a legtöbb esetben) nem kívánták magukhoz ragadni a hatalmat. Nem akartak politikai tényezővé válni, hiszen az ellenkezett volna azzal a céllal, ami életre hívta az első misztikus tanokat. De talán – ismerve az arab világ következő száz évének eseményeit – jobb lett volna, ha megragadják az alkalmat.
A 20. század elején ugyanis nagyot fordult Európa és a Közel-Kelet történelme. Az addig stabilnak hitt Török Birodalom és gyarmati rendszer a szétesés szélére került. Az arab nép rájött, hogy nem tud lépést tartani a nyugati hatalmakkal, hacsak nem veszi ismét kezébe a saját sorsát. Változni kell. Az egyik lehetőség, hogy ismét visszanyúlnak a gyökerekhez, a Koránhoz és a szunnához. Akik ezeket a gondolatokat támogatták, azokat nyugati kifejezéssel fundamentalistának nevezhetjük. A másik lehetőség az, hogy az iszlám önmaga igyekezzen választ találni a modern világ kihívásaira. A változás sürgetőit és a hatalom áhítóit iszlamistáknak hívják. A két csoport pedig együttes erővel üldözi a liberális és populárisabb gondolatokat valló szúfikat és dervisrendeket. Így hát a rendházak felégtek, a bennük folyó munka megszűnt, a gondolataikat nyíltan vállalókkal pedig nem olyan elnézőek, mint az egykori kalifák… A modern arab történelem születése felett pedig a radikálisok bábáskodtak.

 

 

 





Címkefelhő
Megosztás