Gellér Ferencné könyvét a debreceni olvasó ismerősként veheti kézbe. A Dongó, mint a szatirikus lapok igazságosztó „manója” csaknem egy évszázadon át a debreceni tudat élő része volt, emléke, ha el is halványult, nem halt ki napjainkban sem. Mint a fülszövegben olvassuk, nevét nemcsak újságok viselték, de naptárak, írók, szerkesztők, vers-, és színtársulat is. Az alcím – Fejezet a debreceni élclapirodalom történetéből (1861-1915, 1953 és 1956.) – mindenki számára világossá teszi, hogy egy sajtótörténeti részmonográfiát tart kezében. 

Kép forrása

Gellér Ferencné már korábban is közelített a témához, s mindig új ismereteket hozott felszínre. Ezúttal csak Az ismeretlen Tóth Árpád című dolgozatára utalunk, amely irodalomtörténeti nyereség, lényeges hozzájárulás a fiatal Tóth Árpád debreceni működésének megismeréséhez, amennyiben a szerző bebizonyította – a Székely Imre nevéhez fűződő Dongó forrás alapján, – hogy a debreceni újságíró nevéhez az eddig ismert bökverseken, humoros rögtönzéseken kívül jóval több fűződik. 
Mostani vállalkozása ismét az újdonság erejével hat, szintézist teremt egy sajtótörténeti tárgykörben. Könyve kilenc szerkezeti egységben tárgyalja a témát. Az első rész az európai élclap születésének történetébe enged rövid bepillantást, ami azért fontos, mert a magyar kísérletek ezekből vettek mintát, hogy aztán a saját képükre formálják a modelleket. (Kakas Márton, Bolond Miska stb., Debrecenben Bugyi Sándor) 
A magyar kezdeményezések Pesten indultak a szabadságharc vérbe fojtása után, az abszolutizmus éveiben, épen ezért szerepük történelmi jelentőségű. De ugyanezt mondhatjuk a debreceni Dongókról is: szerkesztőinek szinte minden időben a hatalom ellenében kellett humorba pácolva elmondaniuk valamit a cívis közérzetéből.
A szerző sorba veszi és idézetekkel ismerteti a hat debreceni Dongót, az 1950-es évek próbálkozásaival bezárólag. A könyv tudományos hitelét garantálják a szerző által megnevezett források, de ne feledjük, ez a munka sem születhetett volna meg alapkutatások nélkül. A könyv értékét növeli az illusztrációs anyag, amely mind a lapok témavilágából, mind a rajzok stílusból ad ízelítőt.
Az embernek eszébe jut Karinthy Frigyes egyik híres mondása: elvész az az ország, amelynek nincs humora. Hiszen az élc, a vicc, a humoros adoma stb. történelmi dokumentum, nem csupán a nevek és ügyek miatt, hanem benne a társadalom állapota, mentalitása tükröződik, mint cseppben a tenger.