Parcsami Gábor költő, szerkesztő, újságíró Garzonmagány című kötetét a Cédrus Művészeti Alapítvány bocsátotta útjára néhány héttel ezelőtt. Pósa Zoltán József Attila-díjas költő, író a kötet hátoldalán közzétett méltatásából megtudjuk, hogy a szerző 1993 óta most jelentkezik ismét versekkel, melyek olvasatában az univerzum létfilozófiai magányának és a magára hagyott hétköznapi ember nyomasztó, már-már feloldhatatlannak tűnő egyedüllétének rémképeit tárja elénk.

Kép forrása 

A hat ciklusba rendezett versgyűjtemény a lírai szubjektum önmagától és embertársaitól való elszigetelődése okozta lelki begubózás szülötte. Már a nyitó vers ’szobájába’ lépve is egy olyan élettérbe kerülünk, ahol az ember önmagát vizsgálja, a helyzetelemzésből következtetéseket von le, de mindezt természetesen csak a közösség tagjaként teheti meg, hiszen az ember saját magát, mint öncélt csak mások segítségével tudja megvalósítani. A nyomokat azonban mindenképpen ott tudja hagyni: „Van képzelőerőm, / amivel grafittit festek / a meztelen tűzfalakra”. Az egész kötetet uraló, montázs-szerű pillanatképek megjelenítésével képi-helyi-helyzeti felvillantások utalnak a lírai szubjektum mentális állapotára, a magány szorító érzése szövi át a sorokat, amely az emberi kapcsolatok hiánya vagy a közösségben való elvesztettség megjelenítése. „van, van, van mindenem / csak te hiányzol…/ - nagyon…felrobban a ház, / s én szállok… / oda, ahol már te sem vagy.”

Ebben az illúzióromboló csöndben arra is gondolhatunk, hogy a szerző mintha már nem is lenne abban a térben, ahol a létrombolás történik, inkább felülről, kellő távolságból tekint a dolgokra és próbálja azokhoz való viszonyát értelmezni. Parcsami Gábor versbeszéde Pilinszky János két sorát juttatja eszembe a Tanúk nélkül című versből: „Kirajzolódom végleg a világból, / mint csupasz falnak állított fogoly.”

Megnevezhetetlen, körülírhatatlan félelem költözik Parcsami Gábor verseibe a lélekállapot feltárása során, bár nem éli át direkt módon a megsemmisülés érzését, mégis minden opust

átitat a kesernyés világhangulat és a szubjektív szorongásélmény, mely még az elmúlást is egészen sajátos módon idézi meg „A fehér csönd vonatában, ahol a vonatok csak egy irányban közlekednek, azonban ha valaki mégis / visszatér onnan / -ahonnan nincs visszaút –/ akkor kiközösítik / a fehér vonatra várakozók.”

A lét sötét városában könnyű tévelyegni, könnyű az utat eltéveszteni; „ebben a sűrű prágai ködben / találkozott egymással / Kafka és Hrabal”, fogalmazza meg az elvesztettség állapotot hangsúlyozva a szerző. Az olvasó nem tudja meg a szubjektum világból való kiesettségének okát, a szerző saját mikrotörténetére (leginkább a Legszívesebben ciklusban) való utalásai is ritkán fordulnak elő, mégis nagyon együtt érez a szerzővel, s kívánja, hogy ketten folytassák az okok feltárását.

Feltehetően érzelmi magány és alkotói magány kettőssége uralja ezeket a lírai üzeneteket, de arra is gondolhatunk, hogy a magány nem feltétlenül negatív jelenség, biztosítja az alkotói feltételeket, a művészi elmélyülés lehetőségét. Így, versolvasás közben igazat adunk a neves francia regényírónak, Balzacnak, akinek véleménye szerint az egyedülléttel semmi probléma nincs, de szükségünk van valakire, aki biztosít minket erről.

Parcsami Gábor házában, ahol macskák és egerek élnek a csillagokkal, a jó és a rossz, ezáltal a szent és a profán együtt jelenik meg, kölcsönösen kiegészítve egymást. A csillagoknak kiemelt szerep jut Parcsami Gábor verseiben, távolságot reprezentálnak, de ez a látszólagos elérhetetlenség lehetőséggé is alakulhat, még akkor is, ha a szerző csillagai nem rendelkeznek állandó fényerővel. Vannak összegyűrt csillagok, vannak séta közben talált kisiklott csillagok, s olykor megjelennek a csillagpótló szentjánosbogarak is, melyek aligha tudják a fénylő égitesteket helyettesíteni, „időnként egy-egy lehull közülük / a színtévesztett aszfaltra / -vérző könnycsepp lesz belőlük”. Mindebből arra következtethetünk, hogy legbelül a szerző is érzi, maga a létfogalom csak transzcendens lehet, hiszen a dolgok és a jelenségek valóságtartalmukat éppen különbözésük folytán, felülmúlják. A szubjektum által meghatározott erővonalak pedig az önreferencialitás és a nyitottság esztétikai elve figyelembevételével alakulnak.

Parcsami Gábor lírai univerzumában nincsenek bonyolult szókapcsolatok, különleges szóképek, csak ’vérző’ sejtetések, a szövegvilág a maga megteremtettségében mégis lenyűgöző, vele együtt emelkedsz a magasba, érzed lábad alatt az összegyűrt csillagokat, majd hirtelen megnyugszol, mert a hatalmas fehér csöndben megtapasztalod a teremtés örömét, s tudod, hogy az általad létrehozott élettérben: „Ragyogott minden, aranyban úszott / s az első énekesmadár elkezdett / énekelni.”

A szabadságból fakadó önrendelkezés biztosítja az emberi méltóságot, ahogy Kant kifejti Az erkölcsök metafizikájában, az ember nem teheti ki magát hajlamai játékszerévé, folyamatos önvizsgálatot kell tartania a közösség tagjaként, tudván, hogy a mások segítségével történő önmegvalósítás nem lehet sohasem konfliktusoktól mentes. Ez az elfogadás kíséri végig az életutat az Újrateremtés ciklusában is, ahol a lényeget a szerző négy sorban nagyon frappánsan fogalmazza meg. „Ma megszülettem / s harmadnapra feltámadok / s közben magányomban / EMBER voltam.”

Valójában a magány olyan, mint az éhség, csak akkor vesszük észre, hogy mennyire éhesek vagyunk, amikor elkezdünk enni. A versírás pedig Parcsami Gábor számára minden bizonnyal azt jelenti, amit egy vele és Csontos Jánossal készített közös interjúban Csontos János úgy fogalmaz meg, hogy a lélek ünnepi pillanatai.

Ha azt vizsgáljuk, miként alakul a versszövetben a poétikai nyelvhasználat képi világa a feszültségkeltés és annak feloldása szempontjából, akkor a szavak innovatív összekapcsolása teszi ezeket a sorokat igazán figyelemfelkeltővé, s ahogy a lírai én szenved magára maradottságában, folyamatos ön- és környezetelemzést végez „ott / ahol fájnak a szavak, / fájnak az illatok / és fájnak a találkozások / önmagunkkal.”

A magány feloldásának lehetősége a szeretet, csak egy kedves lény biztosíthatja, így tanúi lehetünk annak, a Legszívesebben című ciklus alapján, hogy kinyílik számára magánya saját kezűleg bezárt kapuja: „minden bátorságomat összeszedve / beléptem ezen a kapun / hogy hazamenjek / Hozzád.”

Az utolsó ciklusban sokkal direktebb módon jelennek meg azok a személyes megtapasztalások és az azokból származó létsűrítmények (zanzák), melyek úgy reprezentálják a negatív életérzéseket, hogy a szerző eredendően nem pesszimista, nem a beletörődés vezérli, költészete sokkal inkább az önmaga ösztönzésére végzett sorselemzés. Végül elfogadja önmagát, nem kér alamizsnát az elfogadáshoz, inkább határozottan kijelenti: „nem haragszom, /nincs bennem semmi…/ megbocsájtás. […] sapkát teszek / zazulok / akár fejre is állhatok / – csak el ne dőljek.”

Parcsami Gábor költészetével ismerkedve Heidegger nyomvonalán haladhatunk, ha a szerző létről megfogalmazott üzenetét kívánjuk értelmezni. Az ember ittléte hangulati állapot, a megértés és a beszéd együttműködésében, megtörténik a világ felé fordulása, külsővé (egyedivé) válik, majd visszatér önmagához. Így a magány valójában azoknak a hiányát jelentik, akik megértenek téged. Lehet a nagy francia esszéista, Montaigne álláspontjával egyetérteni mindennapi élethelyzeteinkben: Egy a célja a magánynak – vélem én: hogy nyugodtan és tetszésünk szerint éljünk.

Parcsami Gábor: Garzonmagány. Cédrus Művészeti Alapítvány 2025