A tanév kezdetén újra és újra előkerül a kötelező és ajánlott irodalmak listája, írók, újságírók, tanárok, és kultúrpolitikai megmondóemberek rögzítik véleményüket. Hogy az a hírhedten elavult kötelező-lista ma már alig-alig létezik, senkit nem zavar. Ne zavarjon bennünket se. Mindegy ugyanis, hogy az iskolai olvasmányok előírásában mennyire van szabad keze a pedagógusnak. Az igazi kérdés az, mennyire van benne a keze a szülőnek.

Kép forrása

Oktatásgyári önkéntesek
Akik minduntalan előveszik a kötelező és ajánlott irodalmak listáját, valami nagyon furcsa, korai modernista feltételezést kapcsolnak ehhez a listához, s azon keresztül végső soron az egész oktatáshoz. Olvasva az újabb és újabb oktatás-kritikákat, az embernek az az érzése támad, mintha a kritikusok fejében valamiféle iskolagépeket működtetne a modern világ: itt bemegy a butuska elsős, amott meg kijön a készre faragott fiatal. És hogy ez a rendszer minél olajozottabban működjön, kritikusunk nem rest jótanácsokkal ellátni bennünket: ne ezt olvastassuk a gyerekkel, hanem azt, ne ide tegyük a nevelési hangsúlyt, hanem oda, ne terheljük túl a munkadarabot idegen szavakkal, tájnyelvi kifejezésekkel, bonyolult összefüggésekkel, mert még a végén az esztergapadba fogott gyermekfejnek elmegy a kedve az egésztől.
Hiszen – nem mellékes vonatkozása az efféle tanácsadásnak – a gyermek annál könnyebben tanul, minél szórakoztatóbb a tananyag. Nosza, dobáljunk ki, ha már a matematikából nem lehet, legalább az irodalomból minden unalmas mondatot, s legyen a literatúra annyira élvezetes, amennyire csak lehet. 
Zárójelben írom ide, milyen feltűnően belterjes a közírók felfogása a gyermeki érdeklődésről. Akadnak gyerekek, akik a legizgalmasabb történetnél is izgalmasabbnak találnak egy matekpéldát. Zárójel bezárva. 

Kép forrása

Megtanulni tanulni
S miközben persze nyilván kényelmessé teszi a tanár és a tanuló dolgát is a szórakoztató tananyag, azért az oktatásnak kell lennie olyan metatanításának is, amely azt mutatja meg, hogy az erőfeszítésnek, a monotóniatűrésnek, az akaratlagos figyelemnek van eredménye. 
„A tudás gyökere keserű, de a gyümölcse édes” – mondta Arisztotelész, és valószínűleg éppen arra gondolt, hogy megtanulni tanulni nem feltétlenül szórakoztató dolog. 
Persze azt is hozzá kell tenni, hogy nem volna szükség az olvasmány-anyag minél gyermekbarátabbá farigcsálására, ha nem gondolnánk azt, hogy az iskolaüzem gyártja a művelt embereket. Sokkal jobban járnánk, ha elengednénk ezt az amúgy is bántóan bárgyú gondolatot és feltennénk, talán a családnak is köze van ahhoz, mit olvasnak szívesen, mit fognak fel könnyen a gyerekek. 
Ez az örömolvasás és ez a felfogás-horizont ugyanis valóban szorosan összefügg az otthoni könyves közeggel. 

Kép forrása

Családi körben
Szakemberek szerint már másfél-, kétéves kortól lekötik a gyerekeket a rövidebb történetek. Akadnak kisiskolások, akik örömmel ismerik föl a nyelvi játékosság, a nyelvi kreativitás leleményeit, s nem pusztán a történet, de annak megformálása – mondjuk, verses elbeszélése – is megragadja figyelmüket.  

És a meseolvasást tulajdonképpen a végtelenségig fenn lehet tartani. A közelmúltban valami pszichológus azt mondta, hogy tíz éves kor fölött sem kell abbahagyni, de szerintem húsz, harminc vagy hatvanéves korban sem kell lemondanunk a közös olvasás, a felolvasott és persze megvitatott szöveg szellempallérozó élményéről. 

Az a gyermek, amelyiknek családjában el-elhangozhatnak irodalmi idézetek, felolvasott bekezdések színesítik a társalgást, közös olvasmányélmények is megjelennek a beszédtémák között, nyilván akármilyen kötelező irodalommal megbirkózik. Ha nem egyedül, hát majd szülei segítségével. 
Nem a listákban van a hiba.