Kilógtunk Csodaországból
Hogy egy klasszikus idézzek: a „Patonyi László Sportcsarnok” (egy iskola tornaterme, de azért PR-ból jeles) kapuja volt az a nyúlüreg, amelyen keresztül zuhanva egy alig felfogható mesevilágba érkeztünk. Ahol a feje tetejére állt minden. Ahol a legkülönbözőbb korú, nemű, szituációjú embereket összegyűjtötte a pankráció szeretete. És mindezen rajongók képesek voltak színültig megtölteni a nézőteret, ahol izgatott suttogással latolgatták az aznap este várható fellépő „harcosok” esélyeit! Igen: valósággal kilógtunk szkeptikus távolságtartásunkkal és a magyar pankrátor világ (avagy az előző részek) nulla ismeretével a közönség soraiból. Ezen kirekesztettségünkön segített tíz perc késésünk, amelynek köszönhetően ugyan már nem sikerült ülőhelyet találnunk magunknak, de egyben azt is jelentette, hogy szinte azonnal – a kezdést jelezve – a besötétedett a terem, és nem kezdtek el utálni minket a HCW rajongói pólót viselő, különböző maszkokba öltözött fanatikusok. Így hát szerencsére, mielőtt az utcai ruháinkat felnyársaló tekintetek valami komolyabb lelki megrázkódtatást idéztek volna elő nekünk, megjelent a bölcsésznek öltözött Doktor, aki felkonferálta az eseményeket. És kezdetét vette az ámokfutás.

Szenvedélyes előadók
Nem szándékozom részletesen leírni az elkövetkező órákat, ugyanis nem igazán akarom kritizálni az itt fellépő embereket: látszott az erőfeszítés és a szeretet, amellyel ezt a műsort csinálták. Még azt is megkockáztatom, hogy jóval többet készültek erre a fellépésre, mint azt sejtetni engedte az esemény kivitelezése. Amatőröket láttam, kétségesnek tekinthető sportolói múlttal, akik egy drámai showt igyekeztek megeleveníteni előttünk. Nem volt profi: szinte mindegyikükön látszott, hogy betanult beszédet mond, és sokszor éreztük nevetségesnek, amit fent a ringben csináltak – persze ez lehet csak nekünk tűnt fel, küzdősport gyakorlásával eltöltött éveink miatt. Viszont annyit készséggel elismerek: beleadtak mindent. Estek, kiabáltak, székekkel verték egymást, műugrótornyot építettek és minden harchoz megpróbáltak valamilyen történetet is összeeszkábálni, amelybe beleélhette magát a tátott szájjal bámuló (igencsak ingerszegénynek, vagy alkoholos befolyásoltság alatt állónak tűnő) közönség is. Ízlések és pofonok. Én megadom, ami a császáré: amatőr színháznak megfelelt – sokszor kacagtunk rajtuk – nem sajnálom tőlük se az időmet, se a pénzemet. Megdolgoztak érte. Sporteseménynek azonban még véletlenül sem hívnám a látottakat…

Befogadó közönség
Persze most az Olvasó feltehetné a kérdést, hogy „józan eszének birtokában ki illetné sport jelzővel a pankrációt”? Mert hogy mi, egyszerű halandók, akiket nem perzselt meg a pankráció szeretetének olthatatlan lángja, még így gondolkodunk. Nem úgy, mint az a (szervezők szerint) hatszáz dühödt fanatikus, akik ott voltak múlt szombaton az „Áttörés gálán”. Ők, halálos komolysággal vitatták meg, hogy melyik Álarcosnak van több esélye az elkövetkezendő küzdelmekben, ki érdemli meg, hogy győzzön, és hogy melyek a harcosok különleges képességei. Mindezek után pedig a tömegpszichózisnak engedelmeskedve egy emberként kántálták a fellépők különleges szlogenjeit a szinkópa ötletes ritmusára (pl.: nagy test nagy élvezet vagy angel fire!). Felháborodtak, „húztak és háztak”, mutogattak, bekiabáltak… komolyan vették az egészet! Nem csak az alig tini korba lépett fiatalok, hanem a sörtől büfögő felnőtt csordák is. A kemény magról, vagyis egy-egy fellépő haverjaiból és rokonaiból álló rajongótáborokról (mert ilyenek is vannak) már nem is beszélek! Ezeknek az embereknek tényleg nagyszabású esemény egy ilyen műsor, amelyre készülnek, és amelyről aztán a következő „mérkőzésig” biztosan beszélni fognak. Ezt felfogva pedig önfeledt röhögésünk átcsapott csendes sajnálkozásba.

Sirathatjuk a vén Európát
Ambivalens érzelmekkel hagytam el a „sportcsarnokot”, amelyre a cikk írása előtt még rá is tettem egy lapáttal. Ez alatt az egy hét alatt, többek között megnéztem Mickey Rourke A pankrátor című filmjét, amely a fellépőket sokkal közelebb hozta számomra, mint vártam. Talán ennek köszönhető, hogy a fellépők nyelvbotlásait és bakijait nem részletezvén, inkább erőfeszítéseiket és maga a pankráció iránti szenvedélyüket igyekeztem hangsúlyozni. Néhány bolond elfér Magyarországon is! És amíg nem ártanak senkinek… legalább mozognak, elfoglalják magukat és szemmel láthatólag boldogok attól, amit csinálnak. Véleményem szerint közönség nélkül is megcsinálnák ezeket a fellépéseket a maguk örömére… és utána újrakezdenék a gyakorlást, folyamatosan tökéletesítve magukat – ezzel kerülvén közel ahhoz, hogy tényleg tiszteletre méltó testszínházzá váljon egy kicsit ez az amerikai őrület is. Még egyszer hangsúlyozom: nem velük van a baj! A baj a közönséggel és mindazokkal van, akik ezt halálosan komolyan veszik. Sportnak és teljesítménynek tekintik, ha valaki a másikra ugrál, szögesdróttal csapkod, szkanderezik és közben drámai módon monologizál a mikrofonba. A South Park alkotói egy egész epizódot (13. évad 10. rész) szentelt annak a szürreális rajongásnak, ami a Pankrációt övezi. Amikor először láttam, még önfeledten kacagtam a „kulturálatlan amerikaiakon, akiknek élő szappanoperára van szükségük saját üres éltük elviseléséhez”, elkönyvelve az újvilág kudarcának azt a jelenséget. Február 13-a óta azonban egyre erősödő szégyent és zavart érzek amiatt, hogy ezeréves Magyarországunkon táptalajra lelt egy ilyen tevékenység. Ráadásul megszólalásig hasonló reakciókat váltott ki a megjelent embertömegből, mint azt a „múlt nélküli, tudatlan” Amerikában teszi nap mint nap.