Próbálhatnám hosszú és kimerítő, elmúlt századok hangulatát idéző körmondatokkal megmagyarázni, hogy hogyan is kerültem majd húszad magammal – jelenlétemmel csökkentve az átlagéletkort félszázra – egy dohos pincébe vasárnap este. De minek? Azt hiszem épp elég, ha megosztom szomorú felfedezésemet: még a költészet hónapjában se vállalja be egyetlen nagy színház sem, hogy egy költő és életműve előtt tisztelegve önálló estet szervezzen neki. Így – ezt hiába keresvén – már csak az ismeretlen előadók, sötét zsákutcák és dohányszagú ódon épületek maradtak számomra. Mind emellé pedig a váratlan kincsek felfedezésének lehetősége! Múlt héten, a Kolibri Színház pincéjében Novák János és csapatának Új dalait hallgattam hát meg.

Premier
Még így, egy-két nappal az előadás után sem vagyok benne biztos, hogy tollamat a keserűség kell-e, hogy vezérelje vagy az öröm. Szomorúság, hogy egy Adyt és Szép Ernőt feldolgozó estre alig egy maréknyi ember kíváncsi? Netalántán inkább éppen az ebből eredeztethető bensőséges, baráti jellegű előadásért kellene hálát adnom? Mert ez utóbbi volt az egyik fő ok, ami miatt már kezdete előtt magunkénak éreztük a produkciót: a közönséget kézfogással köszöntő, köztük járó, nekik adomázó művészek… Avagy a zenészek közti, szemmel is jól látható barátság miatt, ami elvisel egy-két sikamlósabb beszólást is – a közönség nagy örömére.
Tiszta falunap!
Ám mind emellé valami olyasmi is társult, amit egy vidéki „haknin” nagyon ritkán lehet csak felfedezni: profizmus.
A versek előadói mind zenészek voltak. Novák János pedig ráadásul egész jó hanggal megáldott énekes is.

Hibák és bakik nélkül
Én már soha nem veszem komolyan az előadások címét – pedig kellene! – így nem csoda, ha meglepett, hogy a két költő versei mind (!) zenés alapot kaptak. Egyedül a szolid intermezzóként funkcionáló – két arctörlés és lihegés melletti építő jellegű, közönségnek szánt – Szép Ernő prózákat nem kísérte hangszerelés, csupán a közönség zúgó helyeslése.
Az első elrejtett gyöngyöket én is itt találtam: felfedeztem egy másodvonalbelinek hitt költőt, aki Ady mértékű gőggel és szarkasztikus látásmóddal megáldott prózájával fel tudta korbácsolni az indulataimat, és még nevetésre is ingerelt. Amire a színház bohó „komédiái” soha nem voltak képesek, azt egy század eleji, talán komolynak szánt próza véghezvitte (de vajon ez jól esne-e a mi Ernőnknek?).
Az est gerincét kitevő Új dalok, viszont, tényleg újak voltak. A versek előadói/zeneszerzői tisztában voltak saját korlátaikkal, a versekhez nem, mint önmagukba belefeledkező „művészurak” nyúltak, hanem mint egy szakmájukhoz kiválóan értő csapat. Zenészként elevenítették meg a lírát, és ismét csak elámultam: halott „indiánokra” és verseket elfelejtő „hajléktalanokra” szégyent hozva megtalálták a versek saját ritmusát! Hibák és bakik nélkül, több mint negyven költeményen keresztül hozták ugyanazt a kiváló színvonalat. A hangszerelés (mint arra nálamnál nagyobb zenei műveltséggel megáldottak rávilágítottak) a századelő bohóságát volt hivatott elhozni nekünk, a 21. század hallgatóságának. A gitár és a harmonika kivételesen egymásra talált. És gazdáik játszottak majd két órán keresztül. Örömmel, szenvedéllyel, boldogsággal: egy-egy verssornál egymásra sandítva, kedvenc verssorukat az énekessel mormolva. Hirtelen biztos voltam benne, hogy ha soha nem keresnének vele egyetlen forintot sem, akkor is elénekelnék ezeket a verseket – önmaguk gyönyörűségére.

Profi, de nem zseniális
Szeretet és tisztelet járta át minden egyes percét az előadásnak. Tisztában voltak képességeikkel és még véletlenül sem akarták „megszentségteleníteni” a rajongott költőket. De így nem is léphettek túl saját magukon – csak hozták a szintet. S ez, még ha egy folyamatos „jó” is, akkor is egysíkúvá válik a végére. Nem ehhez vagyok szokva. Ahogy visszaemlékeztem a néhány évvel ezelőtti nagy József Attila, Radnóti, Wass estekre, ahol a zenéhez csak kicsit konyító „hírhedt” előadók próbálták nem kiesni a ritmusból… még most is megmosolygom őket. De aztán arra is emlékezek, ahogyan hazafelé tartva egymással versengve szidtuk önhittségüket, ahogy (szerintünk rosszul) értelmezni merték ezeket a költőfejedelmeket! Ám az is igaz, hogy ha száz versből csak egyszer is, de véletlenül minden összejött nekik: a gitár, az akkord és az egymásra hangolódás – akkor ezután azt a verset csak arra a pár percre visszaemlékezve fogjuk tudni újraolvasni. És el kell ismernem: ezért az egyért megéri 99 szörnyeteget meghallgatni.
Épp az ilyen szerencsepróbálást hiányoltam a Kolibri Színházi előadásból. Profi, de nem zseniális. Néha pedig az volt az érzésem, hogy inkább a zenén és a versek zeneiségén volt a hangsúly, azok mondanivalója helyett. Talán direkt. De én, aki a versek miatt mentem, kissé csalódva realizáltam: egy verssorral se lettem gazdagabb… viszont az 1900-as évek tavasza még napok múltán is a fülemben lüktet.