Beszéljünk egy pillanatra a klisékről! Ötletek, szituációk vagy párbeszéd, amit már annyiszor használtak fel, hogy teljesen kiszámíthatóvá és unalmassá váltak. Mint a filmbeli főgonosz, aki megáll egy pillanatra elmélkedni, mielőtt bevinné a kegyelemdöfést a hősnek. A kevésbé vonzó, magába forduló srác, aki végül csak-csak összejön a középiskola legnépszerűbb diáklányával. Esetleg az idősödő, cinikus zsaru, akinek a nyugdíjbavonulása előtt még egy utolsó nagy ügyet meg kell oldania... vagy, a legrosszabb mind közül: modern remake-je egy régi, közkedvelt filmnek vagy sorozatnak, ami felcseréli a nemét vagy a származását főbb karaktereinek. A benne szereplő nőket mutatja minden esemény mozgatórugójának, homoszexuális románcot erőltet a történetbe és a heteroszexuális fehér férfiakat állítja az összes szarkasztikus, gonosz megjegyzés célpontjába. Ez a leírás pedig el is vezetett minket Velmához, az HBO remake-jéhez, amit az 1970-es évek Scoobi-Doo című sorozatából gyártottak.

Egy kedves, ártatlan történet

A Scoobi-Doo egy csapat össze nem illő barátról szólt, akik az országot egy furgonban bejárva újabb és újabb rejtélyekbe ütköznek, amiket együtt sikerül megoldaniuk. A csapat tagja volt Fred, a gyanúsan divatbolond, jóképű vezetője a csapatnak, aki mindig készen állt egy újabb ügybe belevetni magát. Hozzá csapódott az ő gyönyörű barátnője, Daphne és a középiskolai barátnőjük, az intelligens és magába forduló Velma. Őket egészítette még ki Bozont, a gyáva füves haver, akiről senki se tudja, hogy hogyan is csapódott hozzájuk, valamint az ő beszélő kutyája Scoobi, aki bármire hajlandó egy kis kajáért. Ezt a sorozatot a legpontosabban komolytalannak és szórakoztatónak tudnám leírni, aminek – meglepő módon – egy egészen fontos és jóakaratú üzenete volt a gyerekek számára: a barátság fontosságáról, az egymásrautaltságról, logikus gondolkodásról és hogy milyen hasznos is, hogyha különböző hátterű emberek képesek együtt dolgozni! Mindezek után, kedves Olvasó, engedje meg, hogy elkalauzoljam a horrorba, amit úgy hívnak: modern szórakoztatás!

Modern átirat

A Velma című sorozat, a leírása szerint egy középiskolai dráma és – elméletben – komédia, ami bemutatja a nézőnek az első ügyét a Scoobi-Doo sorozat csapatának. De ha közelebbről nézzük, még az is lehet, hogy észreveszünk néhány alig szembetűnő változtatást az eredeti sorozathoz képest! 2023-ban Velma már egy tűzről pattant, szarkasztikus és brilliáns indiai leszbikus, Daphne egy gonosz, félázsiai bully a két anyjával él egy fedél alatt. Bozont valamiért egy fekete középiskolás újságíró, aki reménytelenül szerelmes Velmába és – mert a sorozatnak szüksége van valakire a gúny tárgya lehet – Fred most már egy mentálisan beteg, hormonhiányos kisfiú, aki annyira el van kényeztetve, hogy képtelen még a saját ételét is felvágni...

Elhűltem

Mindezeket olvasva nem tudom elhinni, hogy ez valóság! Hogy ezt a szörnyedvényt valaki létrehozta önszántából. Valakinek ez eszébe jutott, leírta, mások elolvasták és igent mondtak rá, az HBO pedig pénzt adott a megvalósítására. Dollármilliókat és munkaórák ezreit ölték bele animátorok és szinkronszínészek... és emberek komolyan azt hitték, hogy ez az egész megéri majd és „merész művészeti alkotásként” tartják majd számon a sorozatot! Én azt hittem, hogy a Hatalom gyűrűi vagy az Amazon ügyvéd jelentette modern társadalmunk művészetének legalját, de Velma most megtanította nekem, hogy akármilyen mélyre is süllyed az emberiség, mindig lesz lejjebb! Velma nemcsak 2023, de talán a filmművészet legvisszataszítóbb, leggonoszabb és legkínosabb dolog, amit valaha néztem.

Az AI jobbat írt volna

A „történet” szerint – és itt nagyon meg kell erőltetnem magam, hogy akár csak idézőjelben ezt „történetnek” nevezzem – egy a helyi középiskolában elkövetett gyilkosságsorozat felkelti a figyelmét a népszerűtlen, csúnyácska Velmának, aki végülis mint elsőszámú gyanúsított kerül a rendőrök figyelmének középpontjába. Velmát még mindig kísérti anyjának évekkel ezelőtti eltűnése, ami végül arra fogja kényszeríteni, hogy mindkét rejtélyt megpróbálja megoldani a Daphne-nak, a gyerekkori barátnőjének esetenkénti segítségével és az iskola feketet újságírójára Norville-re (!) támaszkodva. A nyomok Fredhez, a helyi gazdag kölyökhöz vezetnek, akinek mind a motivációja, mind a kiszámíthatatlan személyisége megvan ahhoz, hogy elkövesse a gyilkosságot. De vajon tényleg ő volt a felelős a gyilkosságokért, vagy csak valami még rejtélyesebb van a háttérben?

Nem valami rejtélyes

Egyértelmű, hogy a sorozat eredeti célja az volt, hogy a nézők bepillantást nyerhessenek a karakterek életébe és bemutassa, kik ők, amikor nem az országot járják a furgonjukban és hogy megtudjuk, mi is hozta őket először. Nem mondhatnám, hogy az eredeti Scoobi-Doo-t nézve akár egyszer is felmerült bennem, hogy közelebbről is meg akarnám ismerni Daphne vagy Fred lelki világát, de ennek ellenére itt vagyunk! A tini drámák összes kliséje jelen van a sorozatban: a középiskolai klikkek, a gyerekkori barátnők eltávolodása, a social media és a pletykák, a párkapcsolati kérdések, a válás, az otthoni problémák, a nem hagyományos család reprezentálása... és mindezt még egy adag karakter nélküli, neurotikus, szerethetetlen és ellenszenves főszereplő mellett kell elviselnünk. Akik úgy beszélnek és viselkednek, mintha egy Marvel-sorozatból léptek volna elő. Mindemellett béna kísérleteket láthatunk a horror műfajra tett kikacsintgatós szarkasztikus kritikára, amint a Sikoly már 20 évvel ezelőtt is élvezhetőbben és profibban filmvászonra vitt. És ha már a vászonnál tartunk: az animációt ugyanazzal a lelketlen, mindenfajta művészetet nélkülöző technikával készítették, amivel az utóbbi egy évtizedben szembetalálkozhatunk minden hollywoodi low-budget rajzfilmben. Ez a sorozat magába foglal minden olyan negatív szetereotípiát, amit egy „modern remake-től” elvárhatunk. Nem is tudom, mi a siralmasabb: a béna, MCU szerű, megfigyelésen alapuló humor, az erőltetetten bemutatott homoszexualitás vagy a folyamatos próbálkozás, hogy a modern kultúránkra reflektáló célzásokat és megjegyzéseket tegyenek a karakterek, amik körülbelül öt perccel egy adott rész megjelenése után már elavultnak fognak tűnni. De ami igazán taszító az az, hogy a sorozat ezt az egészet úgy próbálja találni a nézőknek, mint valami különleges, öntudatos posztmodern humort! Teszi ezt annak ellenére, hogy a játékidő felében a klasszikus történetmesélést kritizálja, miközben magáévá tesz egy még taszítóbb újfajta klisét!

És ha ez nem lenne elég...

Ami igazán sokkolt az a sorozatból áradó keserűség és düh. A sorozatot nézve az volt az érzésem, mintha az írónő valami lelkébe ivódott sérelmen próbálná túltenni ezzel magát. Mintha egy egész életen át tartó megvetést, féltékenységet, megbánást és fájdalmat próbálna kiírni magából. Nem tudom, hogy mi történhetett vele gyerekkorában, de nem nagyon tudok mást gondolni, minthogy ez a sorozat azoknak próbál visszaszúrni, akik gazdagabbak, népszerűbbek, sikeresebbek és szebbek voltak nála. Akárhogy is, de a sorozatban megkísérelt „humort” inkább gyűlölettől csöpögőnek és kellemetlennek írnám le, mint viccesnek. És milyen fura célpont a Scoobi-Doo sorozat ilyesminek! Ahogy már írtam, az eredeti sorozatnak egy egészen kedves üzenete volt a gyerekek számára: különböző erősségekkel bíró emberek, ha együtt dolgoznak, le tudnak küzdeni akadályokat. Egyik se tudta volna megoldani magában a rejtélyeket, amikkel szembe kerültek, de együtt mégis sikerült nekik. Azt bizonyította a gyerekeknek, hogy minden embernek vannak értékei és nem szabad külsőségek alapján megítélni egy embert...

Még hogy második évad....

De persze, mivel a Velma egy modern remake, amit hivatásos áldozatok írtak, ezért ebben a sorozatban már csak a sokszorosan kisebbségi női főszereplő képes bármivel is hozzájárulni a nyomozáshoz. Mindenki más csak körülötte forog és igyekszik lenyűgöződni Velma tökéletességétől. Hogy túl fogok-e jutni a második részen és az egész évadot megnézve fogok-e még egy, teljes kritikát írni a sorozatról? Eszem ágában sincs! Velma már így is elrabolt 40 percet az életemből, amit sohase fogok már visszakapni! Ez a sorozat annyit se ér, hogy elgondolkodjon az ember azon, hogy belekezdjen! Ha az ember azt nézi egy fél délután, ahogy a festék szárad, még azzal is többet tett a világért, mintsem ráklikkelt volna a play gombra!