Az igazat megvallva rég nem láttam olyan filmet, ami ennyire kreatívan és leleményesen tárt volna elém egy teljesen új világot, ráadásul képes volt hatásosan elmesélni egy történetet úgy, hogy a vizualitás nem elnyomta, hanem inkább felerősítette a látottakat, és segített átélni a sztori által kiváltott érzelmeket. A Minden, mindenhol, mindenkor azt teszi az alternatív valósággal foglalkozó történetmeséléssel, amit az Északi tett a történelmi akciófilmekkel: jó adag energiát, új, izgalmas nézőpontot és narratívát adott a haldokló műfajnak. Mindkét film tökéletes példája annak, hogy mi történhet, ha egy jó forgatókönyvet, egy kiváló rendező és tehetséges színészek visznek vászonra.

A történet főszereplője Evelyn (Michelle Yeoh), egy középkorú mosodatulajdonos, aki fiatal korában emigrált Kínából Amerikába. A film első pár jelenete után egyértelmű lesz a néző számára, hogy Evelyn élete - enyhén szólva - boldogtalan: egy csődközeli állapotú vállalkozást vezet a jóakaratú, de inkompetens férjével, Waymonddal (Ke Huy Quan), miközben gondoskodik a beteg, lánya döntéseit folyamatosan kritizáló apjáról. Túlterhelt és stresszes életet él, miközben érzelmileg egyre távolodik egyetemista lányától, Joy-tól (Stephanie Hsu). Mindezt tetézendő a vállalkozásukat beidézte meghallgatásra az Adóhivatal. 

Mondhatjuk, hogy minden adott egy átlagos családi drámához: generációk közti konfliktus, sikertelen vállalkozás, válságba került házasság és egy főszereplő, aki kétségbeesésében azt kívánja, bárcsak más életutat választott volna.

Mindez a kiszámíthatóság azonban felborul, amikor Waymond átváltozik egy kung-fuban jártas titkos ügynökké, aki valahogy képes Evelynt más valóságokba röpíteni. Ahogy gyorsan el is magyarázza: millió változata létezik a világnak, amiket az élő személyek különböző döntései hoztak létre. Valamikor egy másik univerzumbeli Evelyn felfedezte, hogy lehetséges másik világok Evelynjeinek testébe küldenie a tudatát. Lehetővé téve, hogy hozzáférjen az adott dimenzióbeli Evelyn képességeihez, és átvegye felettük az irányítást. Sajnálatos módon egy gonosz entitás, Jobu Tupaki a különböző dimenziókon keresztül üldözi és gyilkolja az Evelyneket. Fő célja, hogy szabadjára engedjen egy fegyvert, aminek a neve: Minden Fánk, ami tulajdonképpen egy fekete lyuk, ami képes elpusztítani a multiverzumot. 

Waymond szerint hősünk a világmindenség legsikertelenebb Evelynje. És pont emiatt lehet ő az a személy, aki, mint egy képességek nélküli tiszta lap, talán sikeresen szembeszállhat Jabu Tupakival. Ahogy Tupaki szolgái üldözőbe veszik Evelynt, hősünk megtanulja, hogyan lehet hozzáférni más univerzumkbeli életeihez, így jutva új képességekhez, és ezek segítségével felveheti a harcot ellenfeleivel. Minél többet tapasztal más valóságokból, annál inkább rájön, hogy hány lehetőséget szalasztott el életében, és mennyi mindent elérhetett volna, ha másmilyen döntéseket hoz. Élményei hatására pedig még inkább megkérdőjelezi a házasságát, ahogy egy idő után saját maga létjogosultságát is. 

Mindez, leírva és visszaolvasva teljesen ostobán hangzik. Mert… igazából ez a lényeg. Ezt a filmet nem szó szerint kell értelmezni, vagy úgy nézni, mint egy sci-fi thrillert! Az univerzumot veszélyeztető konfliktus, az alternatív életek és a kung-fu jelenetek csupán metaforaként vannak jelen, felerősítve és emlékezessé téve egy teljesen átlagosnak mondható családi drámát. 

Az alapkonfliktus minden karaktere a történet során legalább egyszer önmaguknál nagyobb, eposzi karikatúraként jelennek meg a filmvásznon. Az apa, aki a rosszallásával álcázza a maga beszűkült, hatalommániáját. A magányos Joy, aki a végtelen lehetőségek között cél és kialakult öntudat nélkül tévelyeg. A házastársak, akik végül felteszik a kérdést, hogy csak azért vannak-e együtt, mert már megszokták egymást és így kényelmes. És mindezek közepén ott van Evelyn, az idősödő nő, aki boldogtalanul reflektál egy sikertelen életre, realizálva, hogy a legjobb napjai már mögötte vannak, és hogy azokat se igazán tudja „szépnek” nevezni.  

Hollywoodban mostanában csak azok a forgatókönyvek kapnak támogatást, ahol az idősebb karakterek csupán negatív mintaként szolgálnak az ifjú, tökéletes hősöknek. Egy trendi, aktivista író biztosan Joy köré építette volna a történetét. Beállt volna ezrediknek a sorba, ledarálva a szokásos önfejlesztő kliséket. De Istennek hála, itt nem ez történt! 

Evelyn egy fantasztikus karakter, aki sokkal érdekesebb és valóságosabb, mint bármelyik Z generációs „hős”, akit az utóbbi évtizedben a filmvásznon láttam. Akit ráadásul tökéletesen formált meg Michelle Yeoh, könnyedén bemutatva a nézőknek Evelyn „millió világnyi” érzelmét. Az egyik pillanatban még (mintha húsz évvel ezelőtt lennénk!) kung-fu mozdulatokat láthatunk tőle, a másikban már valami egzotikus táncot lejt hot-dog ujjakkal, a következőben pedig egy komoly, érzelmes jelenetben láthatjuk. 

Ke Huy Quan egy olyan név, akiről talán az egy generációval ezelőtt élők hallottak utoljára. Tulajdonképpen eltűnt a filmvászonról a nyolcvanas évek végén. De olyan jó, hogy ez a szerep rátalált! Ahogy Yeoh-nak, neki is másodpercek alatt kell váltania a szerepek között, és mindegyiket tiszta szívvel és lelkesedéssel tudja játszani. Olyan energiával és szerethetőséggel ruházva fel Waymondot, ami valósággal megfertőzi a nézőt. Kaszkadőrként eltöltött éveinek köszönhetően pedig könnyedén és hihetően tudja a harcjeleneteket is végrehajtani és – kövezzenek meg – nagyon jól esik nézni, ahogy két negyvenes ázsiai úgy rúgja szét a világ seggét, mintha még mindig a dicsőséges kilencvenes években lennénk!

A film nagyon ötletes, és ami a karakterfejlődést illeti, klasszikus módon, hihetően tárja elénk a mondandóját. Sok konfliktust mutat be, de mindegyiket sikerül kielégítő módon feloldania a két órás játékidő végére: a konfliktust, ami a más-más helyen felnőtt, különböző generációk között van. Szülők és gyerekek közti feszültséget, ahogy az egyik felnő, a másik pedig megöregszik. A kétségeket és sértettséget, ami megmérgez egy házasságot, ha túl sok mindent nem mondtak ki a benne élők, vagy a kihagyott lehetőségek utáni vágyódást. Mindezek által a film rámutat arra, hogy az életnek értelme és szépsége van, amit megtalálhatunk azokban az emberekben, akiket szeretünk. 

A Minden, mindenhol, mindenkor egy fantasztikus film, ami megmutatja, hogy mire is lehet képes a filmipar, ha mer klisék nélkül gondolkodni. Őrült, vad, kreatív, felkavaró, szívet melengető és provokáló egyszerre. Ha a kedves Olvasó valami olyan filmélmény után vágyakozik, ami nem az egyszerű, unalomig ismert klisékre épül, akkor nézze meg! Teljes szívemből ajánlom!