Cobra Kai – az új etalon
Emlékeznek a Karate kölyök filmekre a 80-as évekből? Be tudják azonosítani név szerint Johnny Lawrence-t? Ha önök is olyanok, mint én, akkor nem, de biztosan maguk elé tudják képzelni azt a szőke srácot, aki megkeserítette Daniel LaRusso életét, és aki végül a nagy All Valley Tournamenten vereséget szenvedett Miyagi mester tanítványától. Valaha elgondolkodtak már azon, hogy mi is történhetett Lawrence-cel a gimi után? Én biztosan nem. De mégis: erre a fel nem tett kérdésre ad választ a Cobra Kai című sorozat. És Istenem, de jó, hogy megtette!
Kép forrása
Kiszámíthatóság
Az alap koncepciója a sorozatnak az, hogy az eredeti filmek színészei ismét belehelyezkednek régi, talán legismertebb szerepükbe. A kocka azonban megfordul: a sorozat főszereplője a sikertelen, kiégett, középkorú Johnny Lawrence, aki – szemmel láthatólag – a középiskolában érte el élete csúcspontját, és a legendás veresége Daniel-santól indította el a lejtőn. Amin azóta sem állt meg. Ezzel szemben Daniel családos ember lett, aki hirtelen jött hírnevét át tudta váltani szakmai sikerré is: helyi celebritásként nyitott jól menő autószalont. Az első epizódban - váratlan módon - egy összetört autónak köszönhetően a két rivális ismét találkozik, és újra fellángol köztük a rég elfeledettnek hitt rivalizálás. „Szó szót követ”, s előbb Lawrence, majd Daniel is megalapítja a saját karate dojo-ját, tagokat toboroznak, a két egyesület közt egyre dagadó konfliktust pedig – hol másutt? – a Völgy karate versenyén tervezik lerendezni. Vajon ismét az „underdog” kerül ki a csatából győztesen? Avagy sikerül LaRusso-nak végleg Lawrence fölé kerülnie?
Kép forrása
Életszerű
És annak ellenére, hogy az egész alaptörténet egy szégyentelen koppintásnak tűnik, ami az emberek nosztalgiára való igényét igyekszik meglovagolni, az igazság az, hogy mindezt olyan nyíltan, önironikusan, mégis szerethetően komolyan csinálja, hogy a Cobra Kai meghódította a világot. 2018 óta pedig minden évben megörvendeztette egy-egy új évaddal a rajongóit. És annak ellenére, hogy körülbelül egy szalvétán össze lehetett foglalni a sorozat cselekményét, mégis szomorúsággal a szívemben fejeztem be a harmadik évadot. És lelkesen várom a negyedik megjelenését is! Hogyan lehetséges ez? Akárhogy is törtem a fejem, mindig csak arra jutottam, hogy a sorozat írói – ebben a szélsőségekkel teli világban – tökéletes középutat prezentáltak a nézőnek. Millió dolgot jól eltaláltak epizódról epizódra haladva, így biztos vagyok benne, hogy szinte bárki rábukkanhat a számára szerethető, élvezetes részletekre, ami miatt megszeretheti a sorozatot. Számomra mégis öt dolog miatt emelkedik ki az utóbbi években képernyőre vitt történetek közül.
Kép forrása
A karakterek
Johnny és Daniel áll az új történet fókuszában is, és érdekes nézni, hogyan is alakult az életük az elmúlt évek folyamán. Az 1984-es filmben – habár mindketten jól megírt karakterek voltak – mégis inkább csak egy-egy sztereotípiát elevenítettek meg a filmvásznon. Az elmúlt három évtized során a szerepeik felcserélődtek, ennek ellenére egyikük sem feledte el, milyen is volt akkor a másik, se azt, hogy ő maga hogyan élte meg az akkor történeteket. Így az új sorozatban mindkét főszereplő kénytelen reflektálni az akkor átéltekre, ahogy az utóbbi évtizedek sikereire, kudarcaira is. Az így kiértékelt „életbölcsességeket” pedig mindketten igyekeznek átadni tanítványaiknak azzal a céllal, hogy pozitív irányba tereljék az ő életüket is. Éppen ezért szívszorító végignézni, ahogy a történelem megismétli önmagát egy generációval később, az edzők jó szándéka ellenére. Mert a nézőnek nem lehetnek kétségei: Johnny és Daniel is jót akar, a maguk tapasztalatai alapján próbálnak tanítani, és igyekeznek saját képükre formálni tanítványaikat. És mindketten sikeresek, mert van, akinek arra van szüksége, hogy bonszai fákat metszegessen, másoknak meg arra, hogy megtanulja megvédeni magát. Az edzőknek pedig arra, hogy ismét fontosnak érezzék magukat, olyanoknak, akik hatással vannak a körülöttük levő világra. A sorozat pedig nem befolyásolja a nézőit: egyik főszereplő se tökéletes, mindketten hibáznak, világnézeteik és tanítási módszereik múltjukból fakadóak, logikusak, de nem feltétlenül szimpatikusak. Ahogy tanítványaik se „jók vagy rosszak”, mindegyik komplexnek, „szürkén” emberinek tűnik. És az, hogy a néző kinek is drukkol, kivel tud azonosulni abszolút csak rajta múlik. Bőven van választási lehetőség…
Kép forrása
Színészek
A legtöbb szereplő az eredeti filmből valamilyen formában visszatér a sorozat folyamán. Mindegyik - szemmel láthatólag - élvezettel helyezkedik bele régi szerepébe, abszolút komolyan véve a nem várt lehetőséget. Természetesen ki kell emelni a két főszereplőt megformáló William Zabkát és Ralph Macchio-t, akik (számomra abszolút meglepő módon, hiszen az utóbbi évtizedekben tán egyetlen nagyjátékfilmben sem láttam őket) tökéletesen megállták a helyüket ebben a régi-új szerepben. Főleg Zabka, aki szívszorító módon meg tudja mutatni a nézőknek, hogy mit is jelent egy „elpazarolt életet” élni, megtörve, a múlt dicsőségén merengve, belekeseredve az emlékezésbe. És mindemellett csodálatos látni, ahogyan néha a tanítványai hatására elő-elővillan a régi, magabiztos énje, akit követni és tisztelni kell. Az „új nemzedék” az első évadban nagyon is háttérbe szorult a két öreg mellett, inkább a kezük alá, mintsem velük játszottak. A figyelmes producerek így adták meg a fiataloknak a lehetőséget, hogy tanuljanak rutinosabb társaiktól, és hogy hozzászokjanak a világhoz, amibe hirtelen belecsöppentek. A többnyire (Robby Keenet leszámítva) tehetséges mellékszereplők pedig végül felnőttek a feladathoz, és a második-harmadik évadban már komolyabb történetszálakat is rájuk lehetett bízni.
Kép forrása
A forgatókönyv
A két dojo a sorozatban két teljesen különböző életfelfogást mutat be. Johhny és Cobra Kai az erőszakos magabiztosságot, a múlt dicsősége utáni vágyódást, míg a Mijagi-do a szenvedélyes, filozofikus passzivitását reprezentálja a harcművészeteknek. És mindkét oldal képviseli társadalmunkat is. A mai világunk szinte minden „poltikaiaktivista” írója a Cobra Kai-t mutatta volna be negatívan, a toleráns és diverz, LaRusso vezette dojo-t pedig egyértelmű hősnek kiáltotta volna ki. Ezzel szemben Josh Heald, Jon Hurwitz és Hayden Schlossberg a nehezebb utat választották, és megpróbálták mindkét gondolkodásmód előnyeit és hátrányait is bemutatni. Azt merték sugallni, hogy egyik sem tökéletes, mindkettőre szükség van, és hogy vannak dolgok, amit el lehet tanulni a másiktól…
Kép forrása
Drámahumor?
Nem tudom meghatározni a látottak műfaját. Se nem dráma, se nem komédia, de mégis vannak olyan jelenetek, amiket egyik vagy másik teljesen dominál. A komolyság mellett valami megmagyarázhatatlanul jóleső könnyedséget adva át a nézőnek. A sorozat humora a valamiért a 80-as években ragadt Johhny körül forog, akinek a karaktere szöges ellentétben áll jelen toleráns, politikai korrektséggel átitatott korunkkal. Minden résznek sikerül megnevettetnie a nézőt, de nem úgy, hogy közben nevetségessé teszi a főszereplőt, sokkal inkább görbe tükröt állít mindenki elé. Azt pedzegetve, hogy talán az új generációnak is hasznára válna, ha valaki megfegyelmezné őket, és bátorságot, önbizalmat öntene beléjük. Frissítő és csodálatos ilyet átélni 2021-ben!
Kép forrása
Nosztalgia helyesen használva
A néző egy ilyen sorozatnak nekiülve nagy mennyiségű ’80-as évekbeli nosztalgiára számít. És ez így is van: rengeteg utalás található az eredeti filmre. Némelyik kifinomult, másik gúnyos, és van olyan is, ami szívbe markoló. De a fontos az, hogy ezek az utalások nem vetnek árnyékot a jelenkori eseményekre. A sorozat nem a gyenge történetet igyekszik feledtetni ezekkel a kikacsintásokkal, inkább valami pluszt akar adni már eleve jó jelenetekhez. Teszi mindezt úgy, hogy tiszteli az eredeti történetet. Soha nem éreztem úgy, hogy gúnyolódott volna az egykor elhangzottakon. Sőt, inkább arra építve, új kontextusba igyekezett helyezni az éppen történteket, sokszor teljesen új irányba víve egy-egy karaktert. Véleményem szerint így kell a nosztalgiára építve valami újat és jót létrehozni.
Összességében azt mondhatom, hogy ha valaki – ahogyan én – már teljesen megcsömörlött az olyan műsoroktól, amiknek az alapja a tömeggyártott, lélektelen forgatókönyv, ami üres és kiszámítható, annak biztosan tetszeni fog a Cobra Kai. A show, ami tényleg mindent jól eltalált!
Kép forrása
Kiszámíthatóság
Az alap koncepciója a sorozatnak az, hogy az eredeti filmek színészei ismét belehelyezkednek régi, talán legismertebb szerepükbe. A kocka azonban megfordul: a sorozat főszereplője a sikertelen, kiégett, középkorú Johnny Lawrence, aki – szemmel láthatólag – a középiskolában érte el élete csúcspontját, és a legendás veresége Daniel-santól indította el a lejtőn. Amin azóta sem állt meg. Ezzel szemben Daniel családos ember lett, aki hirtelen jött hírnevét át tudta váltani szakmai sikerré is: helyi celebritásként nyitott jól menő autószalont. Az első epizódban - váratlan módon - egy összetört autónak köszönhetően a két rivális ismét találkozik, és újra fellángol köztük a rég elfeledettnek hitt rivalizálás. „Szó szót követ”, s előbb Lawrence, majd Daniel is megalapítja a saját karate dojo-ját, tagokat toboroznak, a két egyesület közt egyre dagadó konfliktust pedig – hol másutt? – a Völgy karate versenyén tervezik lerendezni. Vajon ismét az „underdog” kerül ki a csatából győztesen? Avagy sikerül LaRusso-nak végleg Lawrence fölé kerülnie?
Kép forrása
Életszerű
És annak ellenére, hogy az egész alaptörténet egy szégyentelen koppintásnak tűnik, ami az emberek nosztalgiára való igényét igyekszik meglovagolni, az igazság az, hogy mindezt olyan nyíltan, önironikusan, mégis szerethetően komolyan csinálja, hogy a Cobra Kai meghódította a világot. 2018 óta pedig minden évben megörvendeztette egy-egy új évaddal a rajongóit. És annak ellenére, hogy körülbelül egy szalvétán össze lehetett foglalni a sorozat cselekményét, mégis szomorúsággal a szívemben fejeztem be a harmadik évadot. És lelkesen várom a negyedik megjelenését is! Hogyan lehetséges ez? Akárhogy is törtem a fejem, mindig csak arra jutottam, hogy a sorozat írói – ebben a szélsőségekkel teli világban – tökéletes középutat prezentáltak a nézőnek. Millió dolgot jól eltaláltak epizódról epizódra haladva, így biztos vagyok benne, hogy szinte bárki rábukkanhat a számára szerethető, élvezetes részletekre, ami miatt megszeretheti a sorozatot. Számomra mégis öt dolog miatt emelkedik ki az utóbbi években képernyőre vitt történetek közül.
Kép forrása
A karakterek
Johnny és Daniel áll az új történet fókuszában is, és érdekes nézni, hogyan is alakult az életük az elmúlt évek folyamán. Az 1984-es filmben – habár mindketten jól megírt karakterek voltak – mégis inkább csak egy-egy sztereotípiát elevenítettek meg a filmvásznon. Az elmúlt három évtized során a szerepeik felcserélődtek, ennek ellenére egyikük sem feledte el, milyen is volt akkor a másik, se azt, hogy ő maga hogyan élte meg az akkor történeteket. Így az új sorozatban mindkét főszereplő kénytelen reflektálni az akkor átéltekre, ahogy az utóbbi évtizedek sikereire, kudarcaira is. Az így kiértékelt „életbölcsességeket” pedig mindketten igyekeznek átadni tanítványaiknak azzal a céllal, hogy pozitív irányba tereljék az ő életüket is. Éppen ezért szívszorító végignézni, ahogy a történelem megismétli önmagát egy generációval később, az edzők jó szándéka ellenére. Mert a nézőnek nem lehetnek kétségei: Johnny és Daniel is jót akar, a maguk tapasztalatai alapján próbálnak tanítani, és igyekeznek saját képükre formálni tanítványaikat. És mindketten sikeresek, mert van, akinek arra van szüksége, hogy bonszai fákat metszegessen, másoknak meg arra, hogy megtanulja megvédeni magát. Az edzőknek pedig arra, hogy ismét fontosnak érezzék magukat, olyanoknak, akik hatással vannak a körülöttük levő világra. A sorozat pedig nem befolyásolja a nézőit: egyik főszereplő se tökéletes, mindketten hibáznak, világnézeteik és tanítási módszereik múltjukból fakadóak, logikusak, de nem feltétlenül szimpatikusak. Ahogy tanítványaik se „jók vagy rosszak”, mindegyik komplexnek, „szürkén” emberinek tűnik. És az, hogy a néző kinek is drukkol, kivel tud azonosulni abszolút csak rajta múlik. Bőven van választási lehetőség…
Kép forrása
Színészek
A legtöbb szereplő az eredeti filmből valamilyen formában visszatér a sorozat folyamán. Mindegyik - szemmel láthatólag - élvezettel helyezkedik bele régi szerepébe, abszolút komolyan véve a nem várt lehetőséget. Természetesen ki kell emelni a két főszereplőt megformáló William Zabkát és Ralph Macchio-t, akik (számomra abszolút meglepő módon, hiszen az utóbbi évtizedekben tán egyetlen nagyjátékfilmben sem láttam őket) tökéletesen megállták a helyüket ebben a régi-új szerepben. Főleg Zabka, aki szívszorító módon meg tudja mutatni a nézőknek, hogy mit is jelent egy „elpazarolt életet” élni, megtörve, a múlt dicsőségén merengve, belekeseredve az emlékezésbe. És mindemellett csodálatos látni, ahogyan néha a tanítványai hatására elő-elővillan a régi, magabiztos énje, akit követni és tisztelni kell. Az „új nemzedék” az első évadban nagyon is háttérbe szorult a két öreg mellett, inkább a kezük alá, mintsem velük játszottak. A figyelmes producerek így adták meg a fiataloknak a lehetőséget, hogy tanuljanak rutinosabb társaiktól, és hogy hozzászokjanak a világhoz, amibe hirtelen belecsöppentek. A többnyire (Robby Keenet leszámítva) tehetséges mellékszereplők pedig végül felnőttek a feladathoz, és a második-harmadik évadban már komolyabb történetszálakat is rájuk lehetett bízni.
Kép forrása
A forgatókönyv
A két dojo a sorozatban két teljesen különböző életfelfogást mutat be. Johhny és Cobra Kai az erőszakos magabiztosságot, a múlt dicsősége utáni vágyódást, míg a Mijagi-do a szenvedélyes, filozofikus passzivitását reprezentálja a harcművészeteknek. És mindkét oldal képviseli társadalmunkat is. A mai világunk szinte minden „poltikaiaktivista” írója a Cobra Kai-t mutatta volna be negatívan, a toleráns és diverz, LaRusso vezette dojo-t pedig egyértelmű hősnek kiáltotta volna ki. Ezzel szemben Josh Heald, Jon Hurwitz és Hayden Schlossberg a nehezebb utat választották, és megpróbálták mindkét gondolkodásmód előnyeit és hátrányait is bemutatni. Azt merték sugallni, hogy egyik sem tökéletes, mindkettőre szükség van, és hogy vannak dolgok, amit el lehet tanulni a másiktól…
Kép forrása
Drámahumor?
Nem tudom meghatározni a látottak műfaját. Se nem dráma, se nem komédia, de mégis vannak olyan jelenetek, amiket egyik vagy másik teljesen dominál. A komolyság mellett valami megmagyarázhatatlanul jóleső könnyedséget adva át a nézőnek. A sorozat humora a valamiért a 80-as években ragadt Johhny körül forog, akinek a karaktere szöges ellentétben áll jelen toleráns, politikai korrektséggel átitatott korunkkal. Minden résznek sikerül megnevettetnie a nézőt, de nem úgy, hogy közben nevetségessé teszi a főszereplőt, sokkal inkább görbe tükröt állít mindenki elé. Azt pedzegetve, hogy talán az új generációnak is hasznára válna, ha valaki megfegyelmezné őket, és bátorságot, önbizalmat öntene beléjük. Frissítő és csodálatos ilyet átélni 2021-ben!
Kép forrása
Nosztalgia helyesen használva
A néző egy ilyen sorozatnak nekiülve nagy mennyiségű ’80-as évekbeli nosztalgiára számít. És ez így is van: rengeteg utalás található az eredeti filmre. Némelyik kifinomult, másik gúnyos, és van olyan is, ami szívbe markoló. De a fontos az, hogy ezek az utalások nem vetnek árnyékot a jelenkori eseményekre. A sorozat nem a gyenge történetet igyekszik feledtetni ezekkel a kikacsintásokkal, inkább valami pluszt akar adni már eleve jó jelenetekhez. Teszi mindezt úgy, hogy tiszteli az eredeti történetet. Soha nem éreztem úgy, hogy gúnyolódott volna az egykor elhangzottakon. Sőt, inkább arra építve, új kontextusba igyekezett helyezni az éppen történteket, sokszor teljesen új irányba víve egy-egy karaktert. Véleményem szerint így kell a nosztalgiára építve valami újat és jót létrehozni.
Összességében azt mondhatom, hogy ha valaki – ahogyan én – már teljesen megcsömörlött az olyan műsoroktól, amiknek az alapja a tömeggyártott, lélektelen forgatókönyv, ami üres és kiszámítható, annak biztosan tetszeni fog a Cobra Kai. A show, ami tényleg mindent jól eltalált!
Egypercesek
Elhunyt Nemere István író, műfordító
Halálhírét felesége, Szentgyörgyi Judit hozta nyilvánosságra közösségi oldalán
Egy kicsit késtem…
Fél évszázaddal múlva vittek vissza egy könyvet a könyvtárba
Női sorsvallomások egy csokorban
Huszonegy asszony a huszonegyedik századból