Guy Ritchie megöregedett, ez pedig csodálatos. A méltán népszerű író-rendező ismét egy brit gengszterfilmmel érkezett meg a hazai mozikba, ám ezúttal nem a suttyó késes-pisztolyos feltörekvő utcagyerekek állnak a főszerepben, hanem a többszázmillió dolláros üzletágakat futtató, öltönyben és nyakkendőben feszítő, kifinomult ízléssel bíró, nagybetűs gengszterek. Na, meg Colin Farrell. Ez a stílusváltás pedig nagyon jól áll Ritchienek, még akkor is, ha az Úriemberek sikere nem ér fel a Blöffével. Szerencsére azonban a film így is egészen könnyen élvezhető. 

Kép forrása

„Megnézem az új Guy Ritchie filmet”
Talán kevés nagyobb elismerés van egy rendező érdemei előtt, mint az, amikor a filmszerető nagyközönség az aktuális új filmjét már nem is az adott alkotás címével, hanem a rendező nevével fémjelzi. Az Úriemberek és Ritchie esetében pedig pontosan ez történt. Míg a film megjelenése előtt a médiumok, addig a film megjelenése után az emberek keresztelték át az Úriembereket „az új Guy Ritchie film”-re, jelezvén, hogy nagyjából mindegy miről szól a mozi, a parádés életművel rendelkező író-rendező neve elég ahhoz, hogy a vászon elé vonzza az embereket. Ez egy fokig teljesen érthető, és rendben is van, azt azonban fontos leszögezni, aki egy újabb „Blöff”-öt szeretne látni, az bizony csalódni fog. Ugyanis – bár a rendező a Hollywoodi nagyköltségvetésű „pénzgyáros” filmekben (Aladin, Arthur Király Legendája) tett kitérője után visszatért a saját, jól ismert közegébe, a brit alvilágba – Guy Ritchie már nem az a Guy Ritchie aki húsz évvel ezelőtt volt. 

Kép forrása

Gengszterek, üzletemberek, idősíkok
Az Úriemberek ugyanis egy érett rendező filmje. Ennek minden pozitívumával és negatívumával együtt. A moziba betévedő érdeklődő nem fog egy olyan szélvészgyors, akciódús és megdöbbentően szerethetően „nyers” filmet kapni, mint amilyen anno a Blöff volt. Az Úriemberek legnagyobb vonzereje, azon túl, hogy néha kimondottan vicces, az a stílus és életérzés, amit áraszt. Colin Farrell kockás szettjétől és svájci sapkájától kezdve, Charlie Hunnam hosszú szövetkabátján és a lábat is melegítő csilivili barbecue-ján át Matthew McConnaughey mindig remekül szabott öltönyéig, minden egyes kosztümjéből lejön a filmnek, hogy itt most a nagypályásoké a főszerep, nem a gengszteresdit játszó suttyóké. Emellett kimondottan jót tesz a befogadhatóság élményének az is, hogy itt az alvilági főszereplők egyben üzletemberek is, akik díszes társaságokba járnak, kedélyesen bájcsevegnek, és csak akkor kezdenek el lövöldözni az utcán, ha pénzzel és ráhatással nem sikerült megoldani a helyzetet. Mindez egy komótosabban haladó, de annál könnyebben magunkévá tehető és befogadható történetet eredményez, amelyben az idő és a térsíkok gyakran keverednek, de többnyire inkább izgalmas, mintsem bántó mértékben.

Kép forrása

„Ha az oroszlán éhes, eszik!” 
A film másik nagy erőssége, a szereposztás. A főszerepben elvileg Matthew McConaughey és az általa megformált, a visszavonulását és a nyugdíjas éveit tervezgető „self-made man” marihuána-király, Mickey Pearson áll, de annak ellenére, hogy Mickey a film során néha megmutatja, hogy ebben a dzsungelben bizony még mindig ő az oroszlán, aki megszerzi azt, amit akar, a karaktere talán sokszor mégis valamelyest háttérbe szorul. Ez azonban nem az ő hibája, hanem a többi karakter érdeme. A Charlie Hunnam által megformált Ray az elején bántóan kétdimenziós, azonban valahogy ez a két dimenzió is elég ahhoz, hogy érvényesülni tudjon a vásznon. Ugyanez igaz, a Hugh Grant által megformált Fletcherre, aki bizonyos szempontból kimondottan irritáló, bizonyos szempontból azonban remekül mutatja be az alvilág egyik hiénaszerű perem-karaktertípusát. Nem mellesleg kimondottan szórakoztató, ha megpróbáljuk összehasonlítani Hugh Grant korábbi romantikus szerepeivel. Egyszerűen jó a színészt egy ennyire más karakter bőrében látni. Mindezek mellett pedig ott van az Edző, vagyis Colin Farrell, aki bár mellékszereplő, de elképesztően sokat dob az egész filmen. Nemcsak, hogy szórakoztató – már megjelenésében is – de az általa vezetett szál érdekes, színes, humoros nem mellesleg pedig a végsőkig izgalmas. 

Kép forrása

„Ha füstszagot érzel, az azt jelenti, hogy tűz van”
Összességében az Úriemberek remek film. Nem fog bekerülni a történelem legnagyobbjai közé, nem ez Guy Ritchie legjobb alkotása, de nem is kell, hogy az legyen. Minden apróbb hibája ellenére, a történet egy-két résztől eltekintve végig érdekes, a karakterek még akkor is élvezhetően szerethetőek, ha sokszor elég kétdimenziósak és egysíkúak, a film képes arra, hogy néha kimondottan vicces legyen, a stílus pedig, amit magából áraszt, egész egyszerűen magával ragadó. Ha tehát valaki egy Blöff 2-re vágyik, vagy arra, hogy Hugh Grant romantikus szerelmesként megkapja élete párját, netalántán egy Az Ír-hez hasonló filmre, ahol minden vitát nyílt utcai lövöldözésekkel oldanak meg, akkor az Úriemberek nem fog tetszeni neki. Mindenki másnak azonban remek szórakoztatást tud nyújtani és egy olyan minőséget, amit érdemes moziban megnézni.