Bár alapvetően elég nyitott embernek gondolom magam, azt hiszem, hogy ha valaki korábban azzal állított volna elém, hogy én meg fogok nézni egy „Jojo Nyuszi” címre keresztelt filmet a moziban, ami a náci Németországban játszódik, és a főszereplő gyermeknek Adolf Hitler a legjobb barátja, ráadásul ezen a filmen még jóízűen nevetni is fogok, egészen biztosan elintézem ezt egy szarkasztikus legyintéssel. Nyilván nem nagy meglepetés: a fiktív prófétának végül minden előzetes esély ellenére igaza lett. Megnéztem ugyanis a moziban egy „Jojo Nyuszi” címre hallgató filmet a náci Németországról, ahol a főszereplő gyermeknek Adolf Hitler a képzeletbeli barátja. Kétszer. És mindkétszer imádtam. 

Kép forrása

Waititi bevállalta
Az új-zélandi származású rendező, Taika Waititi nem újonc a humor világában, és hála a Thor: Ragnarök sikerének és elképesztő minőségének, már nem újonc Hollywoodban sem. Mindezek ellenére valószínűleg kezdetben mégsem vörös szőnyeggel fogadták az ötletét, hogy forgat egy vígjátékot a náci Németországról, az antiszemitizmusról és a gyermekek elméjét eltorzító nacionalista hitleri pártpropagandáról. Bár egyre inkább világos, hogy a humor csak elveszi ezeknek a szörnyű dolgoknak az erejét, egy ilyen érzékeny méhkast megbolygatni mégis mindig hatalmas kockázat. Waititi azonban vasgolyókkal állt bele ebbe a hazárdjátékba, az eredmény pedig minden kétséget kizáróan őt igazolja. A Jojo Nyuszi ugyanis egy fantasztikus film lett. Ezt pedig a saját szubjektív véleményem mellett a hat Oscar jelölés is alátámasztja, a mű ugyanis pályázott 2020 legjobb filmjének járó aranyszobrocskára, versenyben volt „a legjobb női mellékszereplő” (Scarlett Johansson), „a legjobb vágás”, „a legjobb jelmez” és „a legjobb látványtervezés” kategóriákban is. Mindezek mellett pedig a legjobb adaptált forgatókönyvért járó kitüntetést zsebre is vághatta. Teljesen megérdemelten. 

Kép forrása

Nácinak lenni nehéz
A Jojo Nyuszi történetének főhőse a mindössze tíz éves Johannes (Roman Griffin Davis) aki képzeletbeli barátja, Adolf Hitler (Taika Waititi) segítségével próbál meg eligazodni a felnőtté válásban, az őt körülvevő hangzatos propagandamondatok iránymutatásában, és megtalálni az utat, hogy hogyan válhat belőle nagyszerű náci, majd később akár a Führer személyes testőre. Ennek megfelelően Johannes kitörő lelkesedéssel jelentkezik is a Hitlerjugend kiképzőtáborba, ahol azonban először egy félresikerült próbatétel után kiderül, hogy Jojo nem is olyan elszánt, hogy kioltsa egy ártatlan állat életét (innen kapja a Jojo Nyuszi gúnynevet), majd később, hogy mégis bizonyítsa rátermettségét, egy sajnálatosan elhamarkodott akciója következtében felrobbantja magát egy kézigránáttal. Mindez pedig, bármilyen hihetetlenül is hangzik a pusztán leírt sorokat olvasva, elképesztően vicces. Annak, hogy ezek a képsorok tényleg meg tudják nevettetni az embert, több oka is van. Köszönhető többek között a színészek remek játékának, a nagyszerűen megírt dialógusoknak, a tökéletesen befogadható szinten groteszk vagy karikaturizált karaktereknek, valamint Taika Waititi pazar rendezésének. 
Miután lábadozása során Jojo otthon kényszerül maradni, beindulnak a bonyodalmak, ugyanis kiderül számára, hogy édesanyja (Scarlett Johansson) egy zsidó lányt (Thomasin McKenzie) rejteget a falaik között. Főhősünknek pedig döntenie kell, hogy a náci ideológiából és a hithű német katonaönképéből enged, vagy az édesanyja iránti szeretetéből. 

Kép forrása

Ellenség a falakban
Ezt a nehéz döntést, Johannes kezdetben úgy próbálja feloldani, hogy tárgyalásokba kezd a lánnyal, hogy az önként hagyja el a német dicsőséggel átitatott házukat. Szerencsére főhősünk kellőképp odafigyelt az iskolában, így pontosan tudja, hogy az árják legnagyobb ellenségének számító zsidóknak szarvuk és kígyószerű villás nyelvük van, pikkelyesek (mert az egyik ősük halakkal párzott), a plafonról lefelé lógva alszanak és képesek az agykontrollra, így kellőképp felkészülten tudja felvenni a kesztyűt a „vérszomjas” Elsával a falban. Nincs azonban könnyű dolga, mert a lány nem hajlandó a távozásra, és általában túljár Jojo eszén, akinek képzeletbeli barátja, az őt rendszeresen cigarettával kínáló Hitler sem tud elég erős támasza lenni. Mindeközben barátját, a szintén tíz éves, az árja ideálképpel kevésbé kompatibilis, túlsúlyos és szemüveges barátját, Yorkit (aki egyébként az egész film egyik legviccesebb karaktere) besorozzák katonának, míg a náluk néhány évvel idősebbeket nagy örömükre már a frontvonalra is szállítják harcolni, hiszen közben az ellenség egyre csak közeledik Berlinhez. Johannesnek tehát nem marad más, kényszerből megismerkedik az ellenséggel, hogy aztán könyvet írjon a zsidókról, amit majd a Führernek ad ajándékba, miközben édesanyjáról, a film egyik legnagyszerűbb karakteréről szépen lassan megtudjuk, hogy kimondottan nincs ínyére a háború.

Kép forrása

Összetett, komplex hullámvasút
Összességében a filmet kár lenne letudni annyival, hogy a szeretet diadaláról szól. Ez bántóan leegyszerűsítené az egyébként elképesztően mély és komplex alkotást. Taika Waititi nagysikerűjének legnagyobb érdeme, hogy egészen bámulatos mélységben tud egyszerre nagyon vicces, és nagyon komoly is lenni. Az egyik pillanatban felhőtlenül nevetünk, utána azonban rájövünk, hogy valójában milyen borzalmas dolgon is nevettünk. Erre nagyszerű példa egy rövid jelenet a filmben, amikor a Jojo fejében élő Hitler rárivall a főhősre, hogy „Tíz éves vagy. Kezdj el végre úgy is viselkedni!”, utalva arra, hogy szedje össze magát, és jó katona módjára adja át a zsidó lányt a hatóságoknak. A mondat groteszk mivolta miatt mindez akkor és ott nagyon vicces tud lenni, azonban utána bántó felismerés belegondolni, hogy akkor és ott a kislány valóban a hatóságok markaiba került. Ez pedig a film legnagyobb ereje, hogy képes egészen komplex érzéseket kiváltani az emberből. Egyik pillanatban már annyira karikaturisztikusak a jelenetek, hogy azt gondoljuk, ez valójában egy mese, míg a következőben annyira erősek és valóságosak, mint egy vérprofi dráma tetőpontján. Mindezt tetőzve azzal, hogy a csúcsponton a film egyik pillanatról a másikra, szinte a semmiből bizonyítja be nekünk, hogy rendkívül bátor is tud lenni. Ez pedig egyszerre nyújt hidegrázósan arculcsapó, valamint mélyen kalap-megemelős élményt. 
E komplexitás miatt egészen biztos, hogy nem lesz két egyforma nézői élmény. Valószínűleg ahány érdeklődő ült be a moziba rá, pontosan annyi különböző Jojo Nyuszi filmélmény született, de egészen biztosan mindegyik több volt annál, hogy „hát ez nem volt rossz.” A film ugyanis képes arra, hogy mindenkiből érzéseket és gondolatokat váltson ki. Akár az adott kor adott rendszeréről, akár a gyermeki elméről magáról, akár a háború szörnyűségeiről, akár pedig, ha kell klisés, de nem lebecsülendő módon a szeretet erejéről.

Kép forrása

Többször is megéri
Mindent egybevetve tehát: A Jojo Nyuszi egy furcsa címet viselő, egy nehéz témát furcsa módon feldolgozó, de egészen kiváló alkotás. Egy olyan alkotás, amely rendkívül sokdimenziós, és éppen ezért, belőlünk is képes rendkívül komplex érzéseket kiváltani. Egy olyan alkotás, amely képes bemutatni a háború borzalmait, a propaganda által eltorzított és radikalizált gyermeki elmét, a gyűlöletkeltés mesterségét és abszurditását, és a náci ideológia könyörtelenségét, de teszi ezt mindezt úgy, hogy elveszi ezeknek az erejét, és kinevetteti mindet egy nagyon vicces, és éppen kellően könnyed film formájában, melyből azonban a súlyos és mély pillanatok sem hiányoznak. 
Taika Waititi tehát nagyon merészet álmodott, de végül megmutatta, hogy lehet még egyedit alkotni, legyen szó bármilyen nehéz- ugyanakkor „lerágott csont” témáról. Tette mindezt ráadásul elképesztően magas minőségben. Nem maradt más tehát előttem, mint hogy megemeljem a kalapom az új-zélandi rendező és a fiktív prófétám előtt, és beüljek harmadszorra is megnézni a Jojo Nyuszit. Ezt a furcsa, de félelmetesen pazar filmet.