Egy Martin Scorsese film mindig nagy esemény. Nem azért, mert ritkán készít, hanem mert a rendező neve minden esetben garancia az igényes, szórakoztató, tartalmas és időtálló mozira. Legújabb munkája a The Irishman, Az ír címen debütál, meglepetést okozva, elsősorban a televízió képernyőjén. 

Kép forrása

Az igazi Hoffa
A történet valóságos alapokon áll. A főszereplő, Jimmy, eredeti nevén James Riddle Hoffa egy amerikai szakszervezeti vezető volt, valamint az IBT elnöke. A brazíliai eredetű aktivista már karrierje kezdete óta a szervezett bűnözés egyik kulcsfontosságú alakja lett, több mint kétmillió ember tartozott a kezei alá. Életével film formájában már korábban is foglalkoztak, ráadásul nem is kis nevek. 1992-ben a rendezői székbe Danny DeVito ült, a címszerepet pedig Jack Nicholsonra bízta. A siker lényegében nem maradt el, de maga a mű feledésbe merült, pedig igazán jól sikerült. Elsősorban az operatőri munkát dicsérték, ahogyan Nicholsont is, pedig deVito alapos munkája tette a filmet mindenki számára élvezetessé. 

Kép forrása

A név nem garancia
Majdnem harminc év telt el tehát úgy, hogy valaki érdemben a témához nyúljon, s az új mű megszületése sem volt egyszerű. Mondhatnánk, hogy Scorsese előtt minden ajtó nyitva van, de már Clint Eastwood Millió dolláros baby-je óta tudjuk, hogy a név nem elég garancia. Anno Eastwood senkitől nem kapott pénzt a filmje elkészítéséhez, aztán a bemutató, majd Oscar-eső után kapkodtak a levegő után a producerek. 
A The irishman esetében hasonló a helyzet. Scorsesenek volt egy terve: kétszáz perces film, a főbb szerepekben Al Pacino, Robert de Niro és Joe Pesci. Amennyiben ez nem lenne elég a magas költségvetéshez, a rendező kitalálta, hogy a szereplőket CGI-technológia segítségével fiatalítsák meg, ami a százhatvanmillió dolláros büdzsének több, mint a felét tette ki. Hollywoodban fogták a fejüket a száraz adatok alapján, pedig tudatában voltak annak, hogy a Scorsese, de Niro, Pesci triumvirátusból már olyan mesterművek születtek, mint a Dühöngő Bika, a Nagymenők, vagy a gyakran alulértékelt Casino. Mégsem adták be a derekukat a régi nagy forgalmazók, nem úgy a Netflix, ami kizárólag televíziós gyártásra és bemutatóra van szakosodva. Így készülhetett el a film, amit már a kevesek számára elérhetővé tett díszbemutató után mestermunkának titulálnak, Pacinonak pedig elméletben már oda is adták az idei Oscar-díjat a címszerepért.
Kép forrása

A nagybetűs mozi
Elsősorban mégsem a mozifilmgyártóknak köszönhető az, hogy a világ összes pontján, de csupán egy-egy alkalommal a nagyvásznon is láthatjuk a filmet. Scorsese adott hangot annak, hogy manapság milyenek is a mozik. Nagyon finoman fogalmazott, amikor azt mondta: bizonyosan van igény a manapság tucatszámra gyártott szuperhősös dolgokra, ezt alátámasztják szinte minden esetben a bevételi adatok, de az egésznek bizony már nincs köze ahhoz a nagybetűs mozihoz, amelyek között ő felnőtt, majd készített. 
A kérése az volt, hogy legalább egyszer legyen alkalma megtekinteni a saját alkotását egy színházteremben, ahogyan azt az elmúlt évtizedek során mindig meg is tehette. A bemutató szűk és zárt körben létre is jött, a vendégek pedig alig tudtak felállni utána. Nem a kétszáz perces vetítési idő, hanem az élmény miatt. DeVito filmjében a főszereplő Hoffa áll a központban, itt nem kevésbé, viszont az alkotók a Hoffát meggyilkoló Frank Sheeran szemszögéből mesélik el történetet. Érdekesség, hogy mindkét filmben meghal Hoffa, viszont a valóságban eltűntnek nyilvánították, a holttestére sosem sikerült rábukkani. 

Kép forrása

A világ legjobb gengszetrei
Scorsese filmjeiben zömmel a főszerepet mindig egy akkor aktuális sztárnak, mint Tom Cruise, Nicolas Cage vagy diCaprionak adta, akik egyébként színészként sem utolsók. Most viszont kizárólag művészeké lett a vászon, így mutatva rá arra is, hogy a valódi érték, mindig érték marad. Azt már legalább negyven éve tudjuk, hogy Al Pacino vagy deNiro a világ legjobb gengszetre, ahogyan Joe Pesci is letette már nem egyszer a védjegyét ezen a területen is. A hírek alapján Scorsese filmje kissé szentimentális, mintegy búcsút intve egy korszaknak. A gesztuson nem csodálkoznánk, a legutóbbi igazi gengszterfilm is az ő nevéhez fűződik, pedig annak már idestova huszonnégy éve. Moziban vagy televízión legyünk részesei ennek az élménynek. Sajnos nagy esély van rá, hogy ezzel a filmmel egy nagy fejezet zárul le a filmkultúra és valódi moziélmény történetében.