Nagyszabású természetfilmes dokumentumfilm készül az idén százhúsz éve született gróf Széchenyi Zsigmond Afrika-utazó és vadászíró életéről. A gróf életét új szemszögből megvilágító mozi bemutatja az Afrika múltja és jelene közti drámai változásokat, egyúttal hangsúlyozva a természetvédelem jelentőségét – adtuk hírül néhány nappal ezelőtt. 

Kép forrása
    
Eredeti dokumentumok
A remeknek ígérkező mozival kapcsolatban megtudtuk, hogy a alkotók munkáját a kezdetektől segíti a ma kilencvenhárom éves özvegy, Széchenyi Zsigmondné Hertelendy Margit, a Magyar Természettudományi Múzeum és a hatvani Széchenyi Zsigmond Vadászati Múzeum.
Az alkotók 2018 augusztusában végigjárták a Széchenyi gróf ikonikus szafariútvonala által érintett tájakat, hogy hiteles és izgalmas filmcsemege születhessen, amely természetfilmbe ágyazva, eredeti dokumentumokkal alátámasztva mutatja be a gróf életét.
„Lenyűgözően szép természeti felvételeket tudtunk rögzíteni, de közben láttuk az afrikai változások és a rohamosan terjedő civilizáció árnyoldalát is. A dokumentumfilm elkészítéséhez az özvegy visszaemlékezéseit, eredeti fotódokumentációt, amatőr filmanyagot, érdekes naplórészleteket is felhasználunk” – fogalmaztak az alkotók.
A Széchenyi-film rendezője Lerner János, aki maga is Afrika-szakértő és természetvédő, az operatőr Tóth Zsolt Marcell, a dramaturg és forgatókönyvíró Bak Zsuzsa.

Kép forrása

A Széchenyi nem mehetett   
Széchenyi Zsigmond 1898-ban született Nagyváradon és 1967-ben hunyt el Budapesten. Ükapja Széchényi Ferenc, a Nemzeti Múzeum alapítója, dédapja Széchenyi Lajos, a “legnagyobb magyar” Széchenyi István fivére, apja Széchenyi Viktor földbirtokos, Fejér vármegyei főispán volt. Zsigmond Münchenben, Stuttgartban, Oxfordban és Cambridge-ben hallgatott zoológiát, erdészeti és mezőgazdasági előadásokat, tanulmányai befejeztével apja kőröshegyi gazdaságát igazgatta. Gróf Széchenyi Zsigmond (1898-1967) világjáró vadász, útikönyv író. A kiváló lovas és teniszjátékos, akit apja tudatosan nevelt vadásszá, húszas éveinek elejére a vadászat megszállottja lett.
Az ötvenes évek elején, mint „osztályidegent” kitelepítették. Balatongyörökön jelöltek ki számára kényszerlakhelyet, onnan járt át a keszthelyi Helikon Könyvtárba, ahol segédmunkaerőnek alkalmazták. Ez idő alatt készítette el a vadászati irodalom szakbibliográfiáját, és ekkor ismerkedett meg második feleségével. A legenda szerint a következő választ adta arra a kérdésre, hogy miért nem távozott külföldre, amikor még megtehette volna: „A Zsiga ment volna, de a Széchenyi nem mehetett.”
De nem folytatom, mert a most készülő dokumentumfilm alkalmat ad majd arra, hogy a közönség visszatekinthessen a gróf életének számos epizódjára, amelyek mindenki számára komoly történelmi és társadalmi korképet adhat. 

Kép forrása

A Nimród és a Vadászat    
Ám, ha már anekdota, elmesélem, hogy családunkban időtlen idők óta apáról fiúra szállt a vadászat imádata. Nagyapám testvére országosan elismert szaktekintély és sportvadász volt, jóbarátja Kittenberger Kálmánnak és a grófnak, hozzájuk hasonlóan ő is megírta élményeit, kalandjait a Nimród vadászlapba. Gyerekkoromban magam is gyakran lapozgattam a rám maradt megsárgult oldalakat. 
Akkoriban két vadászlap volt, a Nimród mellett a Vadászat is rendre megjelent, amelyet Gyönygyöshalászi Takách Gyula jegyzett. A két folyóirat aztán irtózatos, akár évekig tartó vitákba bonyolódott egymással. Például arról, miként bőgnek a szarvasok, hány utódja van a szajkónak. Késhegyig menő, vérbe mártott tollal írt cikkek jelentek meg fajdok tavaszi párzásáról, amelyet a szaknyelv dürrögésnek nevez. 
Talán ennek is köszönhető, hogy pennaforgatásra adtam a fejem, miután afféle deklasszált ivadékként vadászatról szó sem lehetett.