Egyik szemem sír, a másik nevet. Boldog vagyok, mert eljutottunk oda, hogy csupán attól már nem lesz egy film sikeres Amerikában, mert a feketék elnyomásáról szól, és az éppen népszerű Marvel szuperhős a főszereplője. De kicsit el is szomorodtam, mert az új, trendi témájától a filmiparnak már most megcsömörlöttem. Visszasírva a közepesen megindító rasszizmust néztem hát meg a Marshall – Állj ki az igazságért! című remekművet.

Kép forrása

Majmolták a vén Európát?
A negyvenes évek Amerikájában járunk. A náci Németország és világhatalomra törése még csak egy messzi, érdektelen, kontinensen levő mumus az amerikai nép számára. Sokkal ijesztőbb nekik a feketék integrációra való törekvése, amelyet minden lehetséges módon igyekeznek akadályozni a demokrácia szőke, öltönyös, akcentussal beszélő lovagjai. Támogatják a szegregációt a középiskolákban, a színesek bekerülését a felsőoktatásban pedig igyekeznek teljesen ellehetetleníteni. Ahogyan azt is, hogy bizonyos állásokat megszerezzenek, klubokba belépjenek vagy, hogy csak együtt étkezzenek a fehérekkel. Az elnyomás persze életre hívja az ellenálló hősöket, akik békés életüket feláldozva igyekeznek változtatni a „jól bevált” rendszeren.

Kép forrása

Gyanúsan sikeres
Filmünk egy kicsi üdítő kivétel hasonszőrű társai között. Történetünk nem egy üresfejű sportolóról vagy egy radikális Robin Hoodról, hanem egy keményfejű ügyvédről szól, aki az ellenfél által felállított játékszabályok keretein belül igyekszik legyőzni a fehér bürokráciát. De persze, még mielőtt a sztoriba belekezdenénk, meg kell jegyeznem: nem csak egyetlen emberről van szó. Egy egész szervezet, az NAACP (National Association for the Advancement of Colored People) foglalkozott az „ártatlanul megvádolt feketék” bíróság előtti védelmével. Tette ezt nem kis sikerrel! Csupán minden tízedik védencük került börtönbe! És akkor most döntsük el, hogy miben is reménykedjünk e hozzávetőleges adat hallatán: abban, hogy tényleg ilyen sok színes bőrűt vádoltak meg ártatlanul a második világháború környékén, vagy hogy az NAACP olyan jól működött, hogy még a bűnösöket is sikerült felmentetnie?

Kép forrása

Az első csatáról

A szervezet ökle, vagyis inkább vívótőre az ifjú, fekete, öntudatos ügyvéd, Thurgood Marshall (akit egyes Marvel-rajongók Fekete Párducként ismerhetnek). Filmünk főszereplőjét legújabb ügye a Connecticut állambeli Bridgeportba veti, ahol egy nemi erőszakkal és gyilkossági kísérlettel vádolt férfit kell védenie. Az ügy pikantériája, hogy a helyi, gonosz bíró egy helyi zsidó ügyvédet (Sam Friedman – Josh Gad) jelölt ki a védelem vezetőjének, ezzel korlátozva Marshallt a „külső tanácsadó” szerepébe. Akinek így a feladata nem csupán az lesz, hogy bebizonyítsa, Joseph Spell (Sterling K. Brown) nem erőszakolta meg a szőke, iparmágnás-felséget (Elanor Strubing – Kate Hudson), hanem hogy az elkényelmesedett, saját maga hátrányos megkülönböztetésébe belenyugodott Friedmant is harcra bírja.

Kép forrása

Rosszabbra számítottam
És akkor persze számba vehetjük a már ezerszer látott stiláris elemeket, amik kötelezően fel kell, hogy bukkanjanak az ilyesfajta filmekben: a tárgyalás során pálforduló, igazságos bírót, az önmaga erejére rádöbbenő ügyvédet, a túlságosan egyértelmű társadalomkritikát, egy kis verekedést és a cseppet sem meglepő fordulatot. A döbbenetes, hogy a kiszámíthatósága (és a feleslegesen hosszú, két órás vetítési idő) ellenére sem tudom azt mondani, hogy rossz filmet láttam. Úgy látszik, ez a sokat próbált, hosszú időn keresztül finomítgatott történetvezetés – akármi is legyen az eredeti sztori –, hatással van, lesz a nézőkre. (Merem állítani, hogy pár évig még jobban is, mint a legújabb, feminista trend, amit most minden kontár rendező igyekszik meglovagolni.) Az meg, hogy Thurgood Marshall és keresztes hadjárata megérdemel-e egy egész estényi megemlékezést, teljesen szubjektív. Lehetne rosszabb idolt is találni, mint egy az eszével harcoló fiatal ügyvédet, aki később Amerika Legfelsőbb Bíróságának első fekete tagja lett.